Menü
Hírek
Programok
Sajtószoba
Interjúk
Nézőpont
Kölcsey Kör
Keresztény Élet
Lapszámok
Országgyűlési tudósítások
Arckép
Szemle
Keresztény Élet archívum

Képviselők

Bartos Mónika
Bóna Zoltán
Font Sándor
Kovács Sándor
Lezsák Sándor
Szászfalvi László
V. Németh Zsolt

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért

2018. október 23. kedd
Történet | Képviselők | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Tusványosi vízgyűrűk
2014. szeptember 9.

Orbán Viktor Tusványoson követ dobott a tóba. Politikustól szokatlan őszintesége és szembenézése valódi kérdésekkel megmozgatta a közéletet.

Az amerikai külpolitika nagy öregje, Kissinger mélázik el valahol azon, hogy a jól felépített politikai vonalvezetést megingathatja a demokráciára jellemző kormányváltás, menetközben változó elképzelésekkel és személyekkel. Ezt úgy is mondhatjuk, hogy a demokratikus berendezkedés egyik nagy gyengesége az egy ciklusig terjedő előrelátás. Márpedig a társadalmi, történeti, de akárcsak egyedi embersorsot alakító körülmények is általában mind hosszabb időt kívánnának meg. Magyarországon is láttunk bőven 180 fokos politikai fordulatokat a rendszer változása óta is; ez az oda-visszaváltás pedig bizonyosan akadályozta fejlődésünket. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a választásos változtatás lehetősége tette elkerülhetővé a véres összecsapások kibomlását.

Ebben a helyzetben örülni kéne annak, hogy van olyan politikus, aki megkísérel az orránál távolabbra tekinteni. Méghozzá úgy, hogy nem hagyja figyelmen kívül a napi eseményekben rejlő buktatókat.

„Új szelek nyögetik az ős magyar fákat” – látta meg Ady. S mivel rajta kívül kevesen látták meg ezt, az új szelekből gerjedt szélvihar össze is zúzott minket. Azután újra és ismét feltámadtak a szelek. S az 1990-ben bekövetkezett hegyomláskor az 56 iszonyú veszteségeitől megtört lakosságunk igyekezett belesimulni a változásba. Valahogy a legkisebb szenvedéssel megúszni a minket gyarmatosító világrendszer bukását. Elfogadni a kívülről érkező javaslatokat, s feladva a forradalmunk áldott hitét abban, hogy legalább a saját világunkat minekünk kell alakítanunk. Eljutottunk oda, hogy miután mindenben engedtünk, végül mégiscsak fel kellett lázadnunk egyre teljesebb kifosztatásunk miatt. Így született meg az idegenek által értetlenül szemlélt kétharmad. Ez megteremtette az itthoni új építkezés lehetőségét. Ugyanakkor ezzel még nem változtathatott Magyarország világba-vetett helyzetén. Megtapasztalhattuk ezt a folyamatos támadásokban, s legszemléletesebben talán éppen a világnézettel kapcsolatos kérdésekben.

A magát toleránsnak és a sokféleséget egészen az egyedi szintig kedvelőnek, a minden kinek egyenlő esélyeket ígérő liberalizmus csőlátásban szenved. Persze, ennek oka van: óriási pénzhatalmi érdekek mozgatják. Elég végigkövetni egy amerikai elnökválasztást, hogy belássuk, az új elnök – de még a volt ellenfele is – a kampányt óriási összegekkel felturbózó erők foglya. Mert ki adna ki ennyi pénzt puszta támogatásként; semmit sem várva cserébe? S ha a rendszer így biztosítja az óriási pénzhozamot, akkor a szabadnak látszó – mert a pénzzel-irányítás láthatatlan rendszerében működő nyilvánosságüzem ehhez megteremti a történések kizárólagos megítélését. (Legutóbbi példa: ha a reklámot jól meg akarja valaki adóztatni: akkor ezzel a hírközlők és véleményvezérek szerint a sajtó szabadsága kerül veszélybe. Még akkor is, ha az átlagember is már dühbe gurul a megalázóan ostoba, aljas indulatokat szító képek beözönlésétől magánéletébe.)

Ebben a világözönben óriási erő akarja a társadalmakat feloldani és bemosni egy ösztönvezérelt tömegbe. Az csak az ép reflex jele, ha ezzel szemben felhorgad az ellenállás. Ám nem mindegy, hogy ez milyen. Lehet az egyes társadalmak kilátástalanságát meglovagoló, romboló „színes forradalom”. Lehet a világ rendjének teljes elutasítása; de ez csupán az egyénnek a társadalomból való kivonulásával érhető el.

Egy egész közösség azonban nem fordulhat így el a világerőktől. Hiába mondanánk ki, hogy mi magyarok ezentúl saját értékeink szerint élünk és politizálunk, ha ezzel egyedül maradunk környezetünkben. S hogy érhetjük el, hogy ne maradjunk magunkra? Úgy, hogy az erkölcs mellé erőt állítunk. Nem csupán sopánkodunk a magyar sors alakulásán – esetleg azzal is vigasztalódva, hogy krisztusi magasságba példaszerűvé emeljük ártatlan áldozatainkat, hanem felleljük magunkba az erőt: megteremteni világunkat. Csaba testvér a legkiemelkedőbb példa arra, hogy mindenki építkezhet a saját környezetében, s ezzel kiterjesztheti azt. Vagyis nem fogadjuk el a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, az önsajnálat mélybehúzó vonzását, hanem a jó cselekedetekhez párosítjuk az erőt.

Az erő azonban nem az erőszak. Az utóbbi ellenállást vált ki. Az előbbire pedig még politikai szinten is van jó példa: a visegrádi 4 ország közös építkezése. Különösen jelentős, hogy ezt az a Magyarország kezdeményezte, amelynek veszteségei és sérelmei miatt minden oka meg lett volna egy közelkeleti méretű viszály szítására.

Társadalmunk azonban nemcsak hogy nem engedett az ilyen örvény vonzásának, hanem itthon is kitört a hideg polgárháború mókuskerekéből. Csak azért sikerülhetett ez, mert lehullt a hályog a szemekről: a nép – vagy az Aranybulla kifejezésével: a „roppant sokaság” –választásokon megnyilvánult ismételt akaratnyilvánítással kinyilvánította, hogy már nem fogadja el a folyamatosan erőltetett, de szembeszökően önmeghazudtoló neoliberális esemény- és helyzetértékelést és szavazatával megnyitotta az utat egy átfogó reform-folyamat előtt. A „fülkeforradalom” ezért robbant ki felismervén a hatalom visszaéléseit. Ám a „színes forradalmak” fegyveres szembeszegülése helyett mód nyílt az ország tényleges átalakítására. (Utcai erőszakot itt nem a felháborodott nép, hanem szovjetgyarmati utóduralom kezdeményezett.) A kihívás immár ennek a mederben tartása. Kell erős központi irányítás, elsősorban a szétvert erkölcsi értékeknek megfelelő viselkedés kikényszerítésére, a mindennapokban szabadságnak értelmezett szabadosság, mint jog mellé a kötelesség fogalmának hozzáépítésére.

Persze az esetleges rendpárti túlzások kivédésére szükség van a menetközbeni javítás szabadságának fenntartására is. Nehéz ellensúlyozó folyamat ez. Hiszen nemzetközi szinten is minduntalan beleütközünk abba az ellentmondásba, hogy az egyes hatalmak egyszerre törekednek általános elvek határokon átnyúló érvényesítésére, s ugyanakkor tiltakoznak a külső beleszólás ellen.(Ez a kettősség még a világhatalmi rendszer fő mozgatójára, az Egyesület Államokra is jellemző: hiszen miközben a szabad kereskedelem kiterjesztését szorgalmazza, vagy éppen emberjogi indokokkal avatkozik be más országokban, ugyanakkor kivonja magát háborús bűnügyekben a nemzetközi bíróság hatálya alól. Vagy másik példa: végső soron önkényesen dönt mások rovására a világpénzként szerepeltetett dollár forgalmazható mennyiségéről. Magam hallottam amerikai nagykövet szájából azt, hogy az USA „felszabadít” népeket, s nem akarta érteni a magyarok borzongását ettől a korábbiakban is jól ismert kifejezéstől.)

Bizony, van itt mit továbbgondolni. Mert jogosnak érezzük, hogy egy természetellenes helyzet kínjait enyhítendő segíteni kívánjuk a határainkon kívül rekedt magyar közösségek fennmaradását. (Tehát igenis beleszólunk nemzettársainkat érintő ügyekbe más államokban is.Ugyanakkor szorongással tölthet el annak példája, hogy Argentinát, miután megszabadult az IMF-től, most külső beleszólás: az amerikai legfelsőbb bíróság ítélete lökte az óriási fedezeti alapok keselyűkarmaiba. (Rossz előérzetet kelt a szabadkereskedelmi megállapodás majdani működéséhez is…)

A nagyhatalmak részéről a szabad piacot korlátozó ezernyi intézkedés, s a nyomásgyakorlással, de akár katonai erővel is megtámogatott behatolás a gyengébbek térfelére nem engedi elhessegetnünk azt a rossz érzést, hogy a mai liberalizmus nem más, mint fényesre csiszolt, csillogó fegyver a hatalmi harcban. Mindig másoknak ajánlják azok, akik saját honukat minden eszközzel védelmezik külső politikai, gazdasági, pénzügyi kiszolgáltatottság ellen. Ezért ajánlják a gyenge államot is – mindenki másnak.

Egy dolgot leszögezhetünk. Nevén kell neveznünk a tényeket.

Hazug helyzetet nem okos fenntartani, mert pusztító hatása lehet. Van rá húsbavágó példa. S nem hozom itt most az ’56 utáni önkényuralom nagy hazugságát a minket testvérileg megsegítő nagyhatalomról. Távolabbit választok.

Az ember számára érthetetlennek tűnik, hogy a kiegyezés rendszere egyrészt hatalmas fejlődést hozott Magyarországnak, másrészt ezt a lendületes országot teljesen védtelenné tette a trianoni csapás ellen. De hát hogy férhetett meg egymás mellett a 13 aradi vértanú tábornok tisztelete és Ferenc Jóska apaképe? A tudathasadás mélységét misem jelzi jobban, minthogy a Tisza Kálmán-korszakban a nemzetiségi vidékek jelentették a 67-es alapon álló pártpolitika szavazóbázisát. A választásokon a kormánypárt rendszeresen alulmaradt a magyar nyelvi tömb területén – beleértve a székelységet is. Vagyis a magyarok nélküli nagymagyar politikát folytattak. Ez csak összeomláshoz vezethetett. Oda is vezetett.

Most megint rendszerváltás van soron.

Csak a neoliberalizmus teokráciájának papjai nem veszik észre az új helyzetet. A Pedig a gyorsuló idő mókuskerekén – Wass Albert képével élve – „lészen csillagfordulás”. Ezért ha lépést akarunk tartani a zúduló idővel, igenis itt az ideje feltennünk a kérdést: hogyan lehetünk sikeresek? Hogyan egyesítsük a nemzetet? Hogyan szervezzük közügyeinket úgy, hogy mind beleszólhassunk, de ne cincáljuk szét a közösséget korlátolt, kicsinyes részérdekek mentén?

Jó választ pedig ezekre a kérdésekre csak akkor adhatunk, ha a jogot a bennünk élő igazságérzetre építjük, ha az eredményt a teljesítményre alapozzuk, s társadalmunkat az összetartásra. Vagyis a korlátlan anyagi haszonlesés, a „mindent szabad, amit meg tudsz tenni” mai világszervező parancsát a köz javának kell legyőznie. Lázálom lenne ez? A mai politikai tájképre tekintve, annak tűnhet. Azonban ha arra gondolunk, hogy történelmünk nehéz szakaszaiban a Szent Korona tana egyszerre védelmezte az országot a külső felmorzsolással szemben, s ellensúlyozott az uralkodó fenyegető túlhatalma és az alattvalók zűrzavarral fenyegető szabad(os)ság-vágya között, akkor azt mondhatjuk, hogy van rá példa, hogyan volna működtethető.

Hogy mondta József Attila? „Ez a mi munkánk és nem is kevés.”

Kelemen András
a most 10 éves Nemzeti Fórum alelnöke
Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
Szent II. János Pál pápa vérereklyéjének megáldása Izsákon
2018. október 14.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Puszták Aranya c. kiállítás megnyitója

Kápolnásnyék
2018. október 13. 11.00

Keleti Nyelveket Ismertető tanfolyamok

Kezdő szinten: azeri, belarusz, grúz, kazah és haladó szinten: belarusz nyelvből.
Jelentkezési határidő: 2018. október 22.

Lezsák Sándor előadása Pécsett

Pécs, BTK/TTK épület
2018. október 3. 18.00

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

20070311fidesz.jpg

20070311kdnp.jpg

20070311kisgazda.jpg

20080708Fidelitas.jpg

2008082382_lungo_drom.jpg


Lakitelek Népfőiskola

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Keresztény Élet


Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


© Nemzeti Fórum :: Webmester :: Oldaltérkép