Menü
Hírek
Programok
Sajtószoba
Interjúk
Nézőpont
Kölcsey Kör
Keresztény Élet
Lapszámok
Országgyűlési tudósítások
Arckép
Szemle
Keresztény Élet archívum

Képviselők

Bartos Mónika
Bóna Zoltán
Font Sándor
Kovács Sándor
Lezsák Sándor
Szászfalvi László
V. Németh Zsolt

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért

2018. július 22. vasárnap
Történet | Képviselők | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Szalai Attila: A liliom üzenete
2016. július 31.

Hadd kezdjem egy személyes emlékkel. Gyermekkorom legszebb éveit, ama iskola előttieket Máriabesnyőn, anyai nagyszüleimnél töltöttem, s a későbbiekben is minden vakációt, szünidőt ugyancsak náluk.

Egy voltam a falusi, klottgatyás, atlétatrikós kölykök közül, akik egész nyáron mezítláb jártak, télen meg bakancsban, melyek közül a jó vastag talpúakat becsültük a legjobban, mert azokra remekül rá lehetett erősíteni a kulcsos korcsolyákat. Akkoriban még nem bolondult meg a természet – nyáron meleg volt, télen sok hó, és hideg. A falun begyűjtött élményekkel aztán kihúztam a városi iskolás hónapokat. A csak aszfalton nevelkedett társaim a felét sem hitték el lelkesen mesélt falusi történeteimnek.

Volt azonban olyan élmény, amelyet nem meséltem el nekik soha. Nagyszüleim és apám a lelkemre kötötték: titokról van szó, nagy baj lehet belőle, ha eljár a szám. A máriabesnyői kegytemplom mögötti régi, ahogyan hívták, a kapucinus temetőbe viszonylag ritkán járt nagyanyám, mert családja, rokonsága már évtizedek óta a gödöllőibe tért örök nyugalomra, de emitt még akadtak dédek és ükök hantjai, kikre mind kevesebben emlékeztek. Az, hogy Halottak Napján temetőket járunk, hozzá tartozott a családi rítusokhoz, s ez még nem lett volna feltűnő. Ám a besnyői temetőbe minden év április 3-án is elballagtunk – mondom többes számban, mert gyakran beleesett e nap a tavaszi szünetbe, amikor természetesen nagyszüleimnél leledztem. Ilyen alkalmakkor nem csak a réges-rég elhalt rokonok sírjait látogattuk meg némi gyomlálás, igazgatás végett, hanem felkaptattunk a temetődomb homlokára is, ahol gazzal, csalánnal jócskán benőtt sírok közt egy hant azzal tűnt ki, hogy kicsiny, napszítta nemzetiszín szalagok is lebegtek a rajta levő kereszten, vagy a körülötte burjánzó bokrok ágain. S oda is mindig letettünk egy szál virágot. Kibetűztem a táblára vésett nevet: Teleki Pál. Érdeklődésemre, hogy kicsodánk nekünk a bácsi, aki ott fekszik, nagyanyám csak annyit mondott: „Ő minden rendes magyar embernek a rokona volt”.

Apám, aki lelkesen szolgált a cserkészetben és részt vett az 1933-as gödöllői jamboree-n, a cserkész világtalálkozón, ahogyan cseperedtem, egyre többet elmondott Telekiről, a politikusról, s még többet a Főcserkészről, de mindannyiszor a lelkemre kötötte, hogy jegyezzem meg, amit hallok, de hallgassak róla, mígnem majd eljön az idő, amikor büntetlenül kibeszélhetem. S ha ott jártunk a sírjánál, mindig szerét ejtette, hogy a hant mellett az ujjával, vagy egy kis gallyal cserkész liliomot karcoljon a homokba. Emlékszem, kamasz lelkemet rettentően felháborította, hogy alig hat évvel az 1941-es temetése után a vörös megszállók nyomására a Fiumei úti temetőből exhumálták, és ide száműzték hamvait.

S jut eszembe egy eset, 1968-ból. Első autóstoppos vándorlásom alkalmával megakadt a szemem a Lengyel Harcer Szövetség varsói, Marszałkowska utcai boltjában kapható jelvények között egy körülbelül öt centis átmérőjű máltai kereszten. Az egyenlő szárú kereszt apró szemcsékkel kitöltött karjait tölgyfalevél és babérkoszorú fogta össze, a közepén egy körben ott volt a sugárzó cserkészliliom, és a vízszintes szárakon a felirat: „Czuwaj!”, vagyis „Légy résen!” Tátottam a számat: a szovjet „pionyírok” mintájára nálunk a cserkészet helyett megszervezett úttörő mozgalom helyett itt némiképp „berózsaszínesítve”, de megmaradhatott a skaut hagyomány, s ráadásul a jelvényükön se sarló, se kalapács, se ötágú csillag… Helyette ez a jelvény, ami jelképeivel tovább viszi a cserkészmozgalom alapértékeit.

Miket is? Nos, a kör a tökéletesség jele, amelyet célként igyekszik elérni a jó cserkész. Benne a liliom, a tisztaság szimbóluma, aminek középső, nyílszerű szirma iránytűként szolgál a jó út követésére, miközben az egész világra sugározza az általa képviselt értékrendet. A koszorú tölgyfalombja időtlen idők óta a bátorságot, a lélek erejét jelképezi, a babérlevelek pedig a győzelmet, a cserkészek esetében a győzelmet önnön gyengeségeink felett. A kereszt karjaiban a szemcsék a világ számtalan cserkészét, akik egy, közös értékrend szolgálatában állnak… Az itt elmondottaknál jóval részletesebben magyarázta el a jelvény jelképrendszerét ott, abban a varsói boltban egy középkorú hölgy, aki eladóként állt a pult mögött, és tudott angolul, így érthettük meg egymást, mert én akkor még nem beszéltem a lengyelt.

Természetesen azonnal vásároltam magamnak a jelvényből, s mindjárt kettőt, a nagyobbik kiadásból. Azon melegében fel is szereltem az egyiket a farmergatyámba fűzött dupla pöckös antant övemre, amire igen büszke voltam, s mint apám ajándékát, igen nagyra becsültem. Még három hétig hordhattam mindössze. Hazatérőben, a magyar-csehszlovák határon emiatt szedték ízekre a hátizsákomat, levetették velem a jelvényt, s elkobozták. Szerencsére a jó előérzéssel büdös zoknikba csomagolt másikat nem lelték meg, s így meg tudtam mutatni otthon apámnak. Mondtam neki, elviszem Besnyőre, és rátűzöm Teleki sírján a keresztre. Az öregem eltanácsolt ettől: ugyanúgy el fogják onnan kobozni, mint a határon tőled amazt. Inkább őrizd meg, legalább addig, amíg a legközelebbi lengyel utadon hozol még egy marékkal.

Nem lettem jó cserkész, mert bizony elfelejtettem hozni. Ráadásul pár év múltán már arra sem emlékeztem, hová lett az az egy a rengeteg összegyűjtött kacatom között. Mivel nemigen dobok ki semmit, elképzelhető, hogy valahol, valamely régi dobozom mélyén még megvan. Ide készülődvén órákig túrtam „tárgyi archívumomat”, de sajnos nem találtam, így csak a lelkemben hoztam el, pedig szívesen odatűztem volna most erre a boglári szoborra. Persze most is vehetnék Lengyelországban hasonlót, de az már nem lenne ugyanaz, hiába ugyanolyan.

Ennyit a személyes élményekről. Jöjjön most már a közösségi élmény.

A szoborra, amely a Várnegyedben kijelölt és engedélyezett, méltó helyét nem foglalhatta el, még átmenetileg sem, mint annak az embernek a hamvai, amiket száműztek a Fiumei úti (Kerepesi) Temető Nemzeti Pantheonjából. A szobrát még felállítása előtt száműzték, de hála Balatonboglár derék önkormányzatának, épp úgy befogadta a száműzöttet, mint annak idején Máriabesnyő a földi maradványait. S mint épp Telekinek köszönhetően Magyarország a háborús lengyel menekülteket, akik ifjúságának itt nem csak otthont adott, hanem iskolát is biztosított. A tragikus sorsú magyar politikus első miniszterelnöksége idején, 1920-ban a bolsevista invázióval küzdő Lengyelországnak nyújtott történelmi értékű segítséget életmentő lőszerszállítmányaival, 1939-ben, második miniszterelnöksége idején pedig azzal, hogy megnyitotta hazánk határait a barna és vörös totalitarizmus satujába került lengyelek tízezrei előtt.

A hazai rendszerváltás hajnalán – ma már látható sajnos, hogy naivan – azt hittük, hogy a fél évszázadon át elhallgatott és meghamisított magyar múlt legfőbb eseményeiről és alakjairól eztán hiteles képet alkothat a közvélemény, s méltó helyükre teszi őket a történetírás is. Ennek jegyében alakult meg 1991-ben, Teleki halálának 50. évfordulóján a Teleki Pál Emlékév Bizottság (TEB), amely konferenciákkal, mellszobrokkal, emléktáblákkal, számos könyvvel és kiadvánnyal, emlékező írásokkal igyekezett a nagy tudós és államférfi szellemi-erkölcsi örökségére az újabb nemzedékek és a közvélemény figyelmét felhívni. Sikeresen rendbe hozták Teleki máriabesnyői síremlékét, amely hűséges cserkészeinek, tisztelőinek zarándokhelye lett. Ekkoriban született a gondolat, hogy tíz év múlva, halálának 60. évfordulójára, amikor a Sándor Palota felújítása elkészül, egészalakos bronzszobrát avassuk fel annak az épületnek a közelében, ahol 1941. április 2-áról 3-ára virradó éjjel vetett véget életének a háborúba sodródás lelkiismereti terhe alatt gróf Teleki Pál miniszterelnök.

Vázlatos áttekintésünkben nem térhetünk ki minden részletre – az érdeklődőknek a Bakos István és Csicsery-Rónay István által szerkesztett, „Szobor vagyok, de fáj minden tagom – Fehér könyv a Teleki-szoboról” (Occidental Press, Budapest, 2004) munkát ajánlom. Így most csak röviden emlékeztetnék a szoborral kapcsolatos eseménysorra.

Nos, a célt szolgálandó, előkészítő bizottság alakult, amelynek élére a több évtizedes emigrációból hazatért ismert író és politikus, Csicsery-Rónay István állt. A szervezetet mintegy félszáz jeles személyiség alkotta, köztük a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriumának elnöke, az itt is jelenlevő Bakos István. Egy eredménytelen pályázat után az Emlékbizottság Rieger Tibor szobrászművészt kérte fel a szobor megalkotására. Teleki halálának 60. évfordulóján azonban csak a szobor ünnepélyes alapkőletételére kerülhetett sor, ez meg is történt 2001. április 3-án a Ludwig Múzeum Szent György tér felé néző oldala előtt. Teleki Pál időközben posztumusz megkapta a Magyar Örökség Díj elismerést, májusban pedig a Lengyel Köztársaság Érdemrendje Csillaggal Parancsnoki Fokozatát, amelyet lengyel barátaink a szoboravatáson kívántak átadni, amelynek időpontja pénzügyi és adminisztrációs okokból késedelmeskedett.

Végül 2003 tavaszára lehetett időzíteni a szoboravatást. 2002 végén azonban, mintegy vezényszóra, baloldali és liberális sajtótámadások indultak a Teleki-szobor felállítása ellen. Azt vetették a szemére Telekinek, hogy az ő 1920-as miniszterelnöksége idején született meg Európa első zsidótörvénye, a „numerus clausus”, valamint, hogy 1939-ben ugyancsak az ő kormányfősége alatt lépett hatályba az ún. második magyar zsidótörvény.

Tanulságos kitérnünk kissé bővebben erre a vádra. Nos, a numerus clausus – (1920. évi XXV. tc) – egyetlen szóval sem említi a zsidóságot, kizárólag magyarországi nemzetiségekről beszél, s egyértelműen arra irányul, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenc tizedrészét. E szabályozással a keresztény középosztályt szándékoztak segíteni, akiknek – köztük sok, háborúból visszatért fiatalnak – a Trianon után kialakult, munkanélküliséggel, lecsökkent egyetemi férőhelyekkel jellemezhető helyzetben megnehezült egyetemre jutásuk. A kvóták megállapítása persze érintette a zsidó származású hallgatók lehetséges arányát is: számuk a korábbi 36 százalékról 8 százalékra apadt. S ha Oroszországot európai államnak tekintjük, az sem igaz, hogy az 1920-as magyar törvény lett volna az első kontinensünkön. 1887-1917 között ugyanis a – tételesen megjelölve a zsidóságot! – a magas zsidó hallgatói arány korlátozására vezettek be ott korábban különböző időtartamokra numerus clausust. Világviszonylatban érdemes megemlítenünk, hogy az Amerikai Egyesült Államokban, s Kanada egyes egyetemein ugyancsak 1920-ban határoztak meg és alkalmaztak nemzetiségi-etnikai alapú felvételi kvótákat. Az 1920-1940 közötti időszak hasonló romániai, lengyelországi és németországi intézkedéseiről se feledkezzünk meg. És rá kell mutatnunk arra, hogy a numerus clausus a második világháború után egyáltalán nem szűnt meg, hanem faji alapokról származási, illetve osztály alapokra helyeztetett át. A kommunista időszakban mindvégig érvényben voltak olyan szabályozások, amelyek kizártak a felsőoktatásból és bizonyos pályákról olyan fiatalokat, akiknek nem volt „megfelelő” a származása, akik nem megfelelő osztályban születtek.

Mindezek ellenére Teleki „bűne” úgymond annyira súlyos, hogy minden más, bármi más érdemét lenullázza. Holott egyértelmű és tagadhatatlan, hogy éppen Teleki náciellenes külpolitikájának köszönhető, hogy a magyar zsidóság katasztrófája csak halála után három évvel, Magyarország szuverenitásának elvesztését követően, a német megszállás után következett be. Elie Wiesel, a Nobel-békedíjas író a magyar holokauszt 60. évfordulóján az amerikai kongresszus kupolatermében elmondott szavai ugyancsak árnyalják a Telekiről kialakított képet, s akár a védelmében értelmezhetők: „1944 elején hat-nyolcszázezer zsidó élt viszonylagos biztonságban Magyarországon. Nem érzékelték a »végső megoldás« közelségét. Voltak ugyan zsidóellenes törvények, de nyitva voltak a zsinagógák, a kulturális intézmények, virágoztak a zsidó iskolák. A magyar volt a legnagyobb zsidó közösség, amely megmaradt a megszállt Európában, és legkönnyebben meg lehetett volna menteni. Nem így történt. /…/ Miért nem figyelmeztették őket a szövetségesek? Miért nem bombázták le a Birkenauba vezető vasutat?”.

Igen, valóban nehezen érthető a dolog. Hiszen a szövetségesek két autentikus forrásból is pontosan tudták, mi folyik a megszállt Lengyelországban felállított náci koncentrációs táborokban. Egyikük, Witold Piłecki, a Honi Hadsereg (AK) hadnagya 1941-ben önként keverte magát olyan helyzetbe, hogy fogolyként Auschwitzba kerüljön, ahol 945 napot töltött el 1943 áprilisában megszervezett szökéséig. Ez alatt számos jelentést juttatott ki, és fényképeket is, amelyeket a földalatti szervezetek kicsempésztek Londonba. A másik, Jan Karski, lengyel diplomata, majd ugyancsak az AK soraiban szolgáló katonatiszt szintén szándékosan megjárt több koncentrációs tábort, s megfordult a varsói gettóban is. Majd 1942 novemberében illegális utakon elérte Londont. Részletes jelentéseit az emigráns lengyel kormány The mass extermination of Jews in German occupied Poland („A zsidók tömeges megsemmisítése a német megszállás alatt álló Lengyelországban”) címmel hivatalos jegyzékben adta át a szövetségeseknek. Karski személyesen találkozott Anthony Eden külügyminiszterrel, majd tovább utazott az Egyesült Államokba, ahol maga Franklin D. Roosevelt elnök fogadta az Ovális Irodában. Mind Angliában, mind az USÁ-ban sikertelenül próbálta felhívni a politikusok és a közvélemény figyelmét a zsidók elleni tömeggyilkosságokra. A szövetségesek háborús stratégiája nem vette figyelembe a jelentést: logisztikailag ekkor még nagy kockázat volt elérni Lengyelországot, féltek túl sok frontot nyitni, és a nácikról egyszerűen nem feltételeztek ilyen embertelenséget, ezért a holokauszt kérdését mellőzték. Mulasztásuk sok százezer ember életébe került.

Ezeknek a politikusoknak exponált helyeken állnak szobraik, soha senki nem hányta a szemükre a felelősségüket. S annak az embernek, aki 1920-ban olyan – a szó legszorosabb értelmében – életmentő katonai segítséget nyújtott a bolsevizmussal harcoló Lengyelországnak, melynek híján Tuhacsevszkij vörös hordái talán az Atlanti-óceán partjáig sem álltak volna meg, s ezzel hozzájárult az egész keresztény Európa megmentéséhez, majd a határok 1939-es megnyitásával mintegy százezer lengyelnek nyújtott menedéket, köztük ötezernél is több zsidónak – nem járt emlékhely a szülővárosában. Mindazonáltal az Emlékbizottsággal szolidaritást vállalt számos hazai és külföldi szervezet.  Kiemelten mellé álltak a lengyelek, akik Telekit tiszteletbeli honfitársuknak tekintik, hiszen a Visztula mentén mindmáig élő jelszó – „Isten, becsület, haza!” – jegyében élte az életét. Ők a szolidaritásukról szóló hivatalos dokumentumot a külügyminisztérium útján juttatták célba.

Ki kell hangsúlyoznunk, hogy a helyszínt minden illetékes hivatal és szerv elfogadta és engedélyezte, beleértve a főváros vezetését is. A szobor felállítását levelében támogatta Göncz Árpád volt, és az akkor hivatalban levő Mádl Ferenc köztársasági elnök. A kirobbant viták miatt azonban újabb késedelem következett be. Nehéz itt valódi vitáról szólnunk, ugyanis az Emlékbizottság tagjainak a véleményét, válaszait, a balliberális megközelítéseknek nem megfelelő elemzéseket a sajtó alig közölte, s így azok nem jutottak el a közvéleményhez. Végül a Fővárosi Közgyűlésben a szoborállítás ellenzői kerekedtek felül, és elutasító döntés született.

A szobor azonban elkészült, és a bizottság kereste a helyet legalább átmeneti felállítására valahol a fővárosban vagy környékén. A mérlegelési folyamatban áttörést hozott Balatonboglár önkormányzati testületének meghívása. Így aztán 2004. április 3-án, Teleki Pál halálának 63. évfordulóján, hazai és külhoni magyar, illetve lengyel vendégek ezreinek közreműködésével és jelenlétében felavattathatott a politikus egészalakos bronzszobra itt, a templomdombon.

Varsóban, a lengyel fővárosban Telekinek utcája, emléktáblája van, Krakkóban, a Szent Márk templomban is áll egy, ahol id. Antall Józseffel, Baló Zoltánnal, és Varga Bélával együtt szerepel. Köztiszteletben álló személyként, a lengyelség igaz barátjaként tartják számon. Nálunk a magyar főváros egyik külső kerületében, Pestszentlőrincen viseli egy szerény kis utca a nevét, ott egy magánházon van emléktáblája, mellszobra Érden, a Magyar Földrajzi Múzeum kertjében, Gödöllőn, a róla elnevezett téren, domborműves alakja látható az 1933-as cserkész világtalálkozó emlékére állított szintén ottani Cserkész-szobron. A Közgazdasági Egyetemen is volt emléktáblája 1994-től (míg 2014-ben /!/ a rektor el nem tüntette), mint földrajztudósnak. Rieger Tibor Balatonbogláron otthont kapott szobra is e minőségében ábrázolja a politikust.

Sem a földrajztudomány, sem a politika nem lehet meg azonban iránytű nélkül. Lelki szemeinkkel vessünk egy pillantást a cserkészliliomra, az általa hordozott, a fentebb leírt lengyel jelvényen is sugárzó jelképre. Valóban, iránytűként mutatja a helyes utat: legyőzve gyengeségeinket, legyünk résen, hogy minden alkalmat kihasználhassunk becsületben, Isten és a Haza szolgálatára. Bízva abban, hogy Teleki Pál szobra egyszer mégiscsak megjelenhet eredetileg elképzelt helyén is.

Szalai Attila: A liliom üzenete

Szalai Attila: A liliom üzenete

Kétnyelvű emléktábla a krakkói Szent Márk templomban

Szalai Attila: A liliom üzenete

A Corvinus Egyetem aulájából 2014-ben eltávolított Teleki emléktábla – még a helyén

Szalai Attila: A liliom üzenete

Nádasdi Mihály – A Pestszentlőrincen élő művész Teleki Pál utca 26B alatti műterme, galériája, háza falán helyezte el tisztelgő emléktábláját a geográfus, tanár, politikus portréjával. Tiszteletből történelmünk kiemelkedő alakjának, környezetének, utcájának, kerületének. (Nem kellett rá engedély, mert saját ingatlan falán került elhelyezésre.)


Szalai Attila: A liliom üzenete

Tájékoztató tábla a Varsó Ursynów kerületében található Teleki Pál utca sarkán. Szövege: „Teleki Pál (1879-1941) magyar tudós és politikus. Magyarország miniszterelnökeként engedélyezte a lengyel háborús menekültek befogadását. Horthy kormányzónak a Jugoszlávia elleni agressziót elrendelő döntése elleni tiltakozásul öngyilkosságot követett el.”

Szalai Attila: A liliom üzenete

Gödöllő – gróf Teleki Pál bronzból készült mellszobrát 2001 tavaszán leplezték le az államférfiről elnevezett téren. (Az alkotó: Varga Zsolt Zoltán.)

Szalai Attila: A liliom üzenete

Gróf Teleki Pál, (1879-1941), földrajztudós, kartográfus Magyarország miniszterelnöke (Domonkos Béla alkotása). 1993. augusztus 20-án került sor mellszobrának felavatására a Magyar Földrajzi Múzeum kertjében, Érden.

Szalai Attila: A liliom üzenete

Teleki Pál domborműves alakja a gödöllői Cserkész-szobron

Szalai Attila: A liliom üzenete

A Cserkész-szobor az 1933-as cserkész-világtalálkozó emlékét örökíti meg. A mai szobor Kisfaludi Strobl Zsigmond Cserkészfiú című, 1929-ben készült kisplasztikájának felnagyított változata. Az eredeti művet 1949-ben a mozgalom hazai megszüntetése után ledöntötték. 1989-ben, a cserkészet újjászervezésének idején merült fel a szobor visszaállításának gondolata. Mivel az eredeti alkotás nem került elő, ezért a szoborbizottság Kisfaludi Strobl Zsigmond Cserkészfiú című, 1929-ben készült kisplasztikájának felnagyíttatása mellett döntött. Az 50 cm-es szobor felnagyítását Kisfaludi Strobl egyik tanítványa, Paál István készítette el. A régi talapzaton álló új cserkész-szobrot 1994. április 24-én leplezték le. A talapzaton látható új domborművek egyike gróf Teleki Pál főcserkészt, a gödöllői jamboree szervezőjét mintázza.

Szalai Attila: A liliom üzenete

Teleki Pál a lengyelországi Spałe-ban tartott 1937-es cserkész jamboree-n (a lengyel Nemzeti Digitális Archívum gyűjteményéből)

A két világháború között Teleki lengyelbarátsága elsősorban a cserkészügyekben nyilvánult meg. 1922. július 12-től ugyanis ő lett az ország főcserkésze – igaz, egy műtét miatt le kellett mondania erről, de később tiszteletbeli főcserkésznek nevezték ki. Ezt a tisztségét az 1939-es második miniszterelnökségéig viselte. Nagy szerepe volt az 1933-as negyedik gödöllői cserkészeti világtalálkozó megszervezésében, amelyre ötszáz főnél is népesebb lengyel delegáció érkezett. Két évvel később, a lengyel cserkészmozgalom megalakulásának 25. évfordulója alkalmából a Łódź melletti Spałában szervezett jubileumi dzsemborira jelentős magyar képviseletet küldtünk az ekkor közgazdasági egyetemi dékánként dolgozó Teleki vezetésével, aki egyébként a működése során számos lengyel ösztöndíjast is fogadó Eötvös Kollégium kurátora is volt ebben az időben. A spałai jamboree-n Telekit a legmagasabb rangú politikusok fogadták, többek között a Lengyel Köztársaság leghosszabb ideig hivatalát betöltő elnöke, Ignacy Mościcki.

(Szalai Attila előadása elhangzott a Teleki Pál Emlékkonferencián, Balatonbogláron, 2016. július 30-án.)

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
Nemzeti Fórum Piknik Petőfiszálláson
2018. július 6.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Kölcsey Kör: Nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek

Budapest, Polgárok Háza
2018. május 16. 18.00 óra

Kölcsey Kör: A migrációról – másként

Kecskemét, Hírös Turisztikai Központ
2018. április 26. 18.00

Kölcsey Kör: Egymillió

Budapest, Polgárok Háza
2018. március 6. 18.00

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

20070311fidesz.jpg

20070311kdnp.jpg

20070311kisgazda.jpg

20080708Fidelitas.jpg

2008082382_lungo_drom.jpg


Lakitelek Népfőiskola

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Keresztény Élet


Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


© Nemzeti Fórum :: Webmester :: Oldaltérkép