Menü
Hírek
Programok
Sajtószoba
Interjúk
Nézőpont
Kölcsey Kör
Keresztény Élet
Lapszámok
Országgyűlési tudósítások
Arckép
Szemle
Keresztény Élet archívum
Videogaléria
a
További videókTovábbi videók

Képviselők

Bartos Mónika
Bóna Zoltán
Font Sándor
Kovács Sándor
Lezsák Sándor
Szászfalvi László
V. Németh Zsolt

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért

2018. december 9. vasárnap
Történet | Képviselők | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Szalai Attila: A liliom üzenete
2016. július 31.

Hadd kezdjem egy személyes emlékkel. Gyermekkorom legszebb éveit, ama iskola előttieket Máriabesnyőn, anyai nagyszüleimnél töltöttem, s a későbbiekben is minden vakációt, szünidőt ugyancsak náluk.

Egy voltam a falusi, klottgatyás, atlétatrikós kölykök közül, akik egész nyáron mezítláb jártak, télen meg bakancsban, melyek közül a jó vastag talpúakat becsültük a legjobban, mert azokra remekül rá lehetett erősíteni a kulcsos korcsolyákat. Akkoriban még nem bolondult meg a természet – nyáron meleg volt, télen sok hó, és hideg. A falun begyűjtött élményekkel aztán kihúztam a városi iskolás hónapokat. A csak aszfalton nevelkedett társaim a felét sem hitték el lelkesen mesélt falusi történeteimnek.

Volt azonban olyan élmény, amelyet nem meséltem el nekik soha. Nagyszüleim és apám a lelkemre kötötték: titokról van szó, nagy baj lehet belőle, ha eljár a szám. A máriabesnyői kegytemplom mögötti régi, ahogyan hívták, a kapucinus temetőbe viszonylag ritkán járt nagyanyám, mert családja, rokonsága már évtizedek óta a gödöllőibe tért örök nyugalomra, de emitt még akadtak dédek és ükök hantjai, kikre mind kevesebben emlékeztek. Az, hogy Halottak Napján temetőket járunk, hozzá tartozott a családi rítusokhoz, s ez még nem lett volna feltűnő. Ám a besnyői temetőbe minden év április 3-án is elballagtunk – mondom többes számban, mert gyakran beleesett e nap a tavaszi szünetbe, amikor természetesen nagyszüleimnél leledztem. Ilyen alkalmakkor nem csak a réges-rég elhalt rokonok sírjait látogattuk meg némi gyomlálás, igazgatás végett, hanem felkaptattunk a temetődomb homlokára is, ahol gazzal, csalánnal jócskán benőtt sírok közt egy hant azzal tűnt ki, hogy kicsiny, napszítta nemzetiszín szalagok is lebegtek a rajta levő kereszten, vagy a körülötte burjánzó bokrok ágain. S oda is mindig letettünk egy szál virágot. Kibetűztem a táblára vésett nevet: Teleki Pál. Érdeklődésemre, hogy kicsodánk nekünk a bácsi, aki ott fekszik, nagyanyám csak annyit mondott: „Ő minden rendes magyar embernek a rokona volt”.

Apám, aki lelkesen szolgált a cserkészetben és részt vett az 1933-as gödöllői jamboree-n, a cserkész világtalálkozón, ahogyan cseperedtem, egyre többet elmondott Telekiről, a politikusról, s még többet a Főcserkészről, de mindannyiszor a lelkemre kötötte, hogy jegyezzem meg, amit hallok, de hallgassak róla, mígnem majd eljön az idő, amikor büntetlenül kibeszélhetem. S ha ott jártunk a sírjánál, mindig szerét ejtette, hogy a hant mellett az ujjával, vagy egy kis gallyal cserkész liliomot karcoljon a homokba. Emlékszem, kamasz lelkemet rettentően felháborította, hogy alig hat évvel az 1941-es temetése után a vörös megszállók nyomására a Fiumei úti temetőből exhumálták, és ide száműzték hamvait.

S jut eszembe egy eset, 1968-ból. Első autóstoppos vándorlásom alkalmával megakadt a szemem a Lengyel Harcer Szövetség varsói, Marszałkowska utcai boltjában kapható jelvények között egy körülbelül öt centis átmérőjű máltai kereszten. Az egyenlő szárú kereszt apró szemcsékkel kitöltött karjait tölgyfalevél és babérkoszorú fogta össze, a közepén egy körben ott volt a sugárzó cserkészliliom, és a vízszintes szárakon a felirat: „Czuwaj!”, vagyis „Légy résen!” Tátottam a számat: a szovjet „pionyírok” mintájára nálunk a cserkészet helyett megszervezett úttörő mozgalom helyett itt némiképp „berózsaszínesítve”, de megmaradhatott a skaut hagyomány, s ráadásul a jelvényükön se sarló, se kalapács, se ötágú csillag… Helyette ez a jelvény, ami jelképeivel tovább viszi a cserkészmozgalom alapértékeit.

Miket is? Nos, a kör a tökéletesség jele, amelyet célként igyekszik elérni a jó cserkész. Benne a liliom, a tisztaság szimbóluma, aminek középső, nyílszerű szirma iránytűként szolgál a jó út követésére, miközben az egész világra sugározza az általa képviselt értékrendet. A koszorú tölgyfalombja időtlen idők óta a bátorságot, a lélek erejét jelképezi, a babérlevelek pedig a győzelmet, a cserkészek esetében a győzelmet önnön gyengeségeink felett. A kereszt karjaiban a szemcsék a világ számtalan cserkészét, akik egy, közös értékrend szolgálatában állnak… Az itt elmondottaknál jóval részletesebben magyarázta el a jelvény jelképrendszerét ott, abban a varsói boltban egy középkorú hölgy, aki eladóként állt a pult mögött, és tudott angolul, így érthettük meg egymást, mert én akkor még nem beszéltem a lengyelt.

Természetesen azonnal vásároltam magamnak a jelvényből, s mindjárt kettőt, a nagyobbik kiadásból. Azon melegében fel is szereltem az egyiket a farmergatyámba fűzött dupla pöckös antant övemre, amire igen büszke voltam, s mint apám ajándékát, igen nagyra becsültem. Még három hétig hordhattam mindössze. Hazatérőben, a magyar-csehszlovák határon emiatt szedték ízekre a hátizsákomat, levetették velem a jelvényt, s elkobozták. Szerencsére a jó előérzéssel büdös zoknikba csomagolt másikat nem lelték meg, s így meg tudtam mutatni otthon apámnak. Mondtam neki, elviszem Besnyőre, és rátűzöm Teleki sírján a keresztre. Az öregem eltanácsolt ettől: ugyanúgy el fogják onnan kobozni, mint a határon tőled amazt. Inkább őrizd meg, legalább addig, amíg a legközelebbi lengyel utadon hozol még egy marékkal.

Nem lettem jó cserkész, mert bizony elfelejtettem hozni. Ráadásul pár év múltán már arra sem emlékeztem, hová lett az az egy a rengeteg összegyűjtött kacatom között. Mivel nemigen dobok ki semmit, elképzelhető, hogy valahol, valamely régi dobozom mélyén még megvan. Ide készülődvén órákig túrtam „tárgyi archívumomat”, de sajnos nem találtam, így csak a lelkemben hoztam el, pedig szívesen odatűztem volna most erre a boglári szoborra. Persze most is vehetnék Lengyelországban hasonlót, de az már nem lenne ugyanaz, hiába ugyanolyan.

Ennyit a személyes élményekről. Jöjjön most már a közösségi élmény.

A szoborra, amely a Várnegyedben kijelölt és engedélyezett, méltó helyét nem foglalhatta el, még átmenetileg sem, mint annak az embernek a hamvai, amiket száműztek a Fiumei úti (Kerepesi) Temető Nemzeti Pantheonjából. A szobrát még felállítása előtt száműzték, de hála Balatonboglár derék önkormányzatának, épp úgy befogadta a száműzöttet, mint annak idején Máriabesnyő a földi maradványait. S mint épp Telekinek köszönhetően Magyarország a háborús lengyel menekülteket, akik ifjúságának itt nem csak otthont adott, hanem iskolát is biztosított. A tragikus sorsú magyar politikus első miniszterelnöksége idején, 1920-ban a bolsevista invázióval küzdő Lengyelországnak nyújtott történelmi értékű segítséget életmentő lőszerszállítmányaival, 1939-ben, második miniszterelnöksége idején pedig azzal, hogy megnyitotta hazánk határait a barna és vörös totalitarizmus satujába került lengyelek tízezrei előtt.

A hazai rendszerváltás hajnalán – ma már látható sajnos, hogy naivan – azt hittük, hogy a fél évszázadon át elhallgatott és meghamisított magyar múlt legfőbb eseményeiről és alakjairól eztán hiteles képet alkothat a közvélemény, s méltó helyükre teszi őket a történetírás is. Ennek jegyében alakult meg 1991-ben, Teleki halálának 50. évfordulóján a Teleki Pál Emlékév Bizottság (TEB), amely konferenciákkal, mellszobrokkal, emléktáblákkal, számos könyvvel és kiadvánnyal, emlékező írásokkal igyekezett a nagy tudós és államférfi szellemi-erkölcsi örökségére az újabb nemzedékek és a közvélemény figyelmét felhívni. Sikeresen rendbe hozták Teleki máriabesnyői síremlékét, amely hűséges cserkészeinek, tisztelőinek zarándokhelye lett. Ekkoriban született a gondolat, hogy tíz év múlva, halálának 60. évfordulójára, amikor a Sándor Palota felújítása elkészül, egészalakos bronzszobrát avassuk fel annak az épületnek a közelében, ahol 1941. április 2-áról 3-ára virradó éjjel vetett véget életének a háborúba sodródás lelkiismereti terhe alatt gróf Teleki Pál miniszterelnök.

Vázlatos áttekintésünkben nem térhetünk ki minden részletre – az érdeklődőknek a Bakos István és Csicsery-Rónay István által szerkesztett, „Szobor vagyok, de fáj minden tagom – Fehér könyv a Teleki-szoboról” (Occidental Press, Budapest, 2004) munkát ajánlom. Így most csak röviden emlékeztetnék a szoborral kapcsolatos eseménysorra.

Nos, a célt szolgálandó, előkészítő bizottság alakult, amelynek élére a több évtizedes emigrációból hazatért ismert író és politikus, Csicsery-Rónay István állt. A szervezetet mintegy félszáz jeles személyiség alkotta, köztük a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriumának elnöke, az itt is jelenlevő Bakos István. Egy eredménytelen pályázat után az Emlékbizottság Rieger Tibor szobrászművészt kérte fel a szobor megalkotására. Teleki halálának 60. évfordulóján azonban csak a szobor ünnepélyes alapkőletételére kerülhetett sor, ez meg is történt 2001. április 3-án a Ludwig Múzeum Szent György tér felé néző oldala előtt. Teleki Pál időközben posztumusz megkapta a Magyar Örökség Díj elismerést, májusban pedig a Lengyel Köztársaság Érdemrendje Csillaggal Parancsnoki Fokozatát, amelyet lengyel barátaink a szoboravatáson kívántak átadni, amelynek időpontja pénzügyi és adminisztrációs okokból késedelmeskedett.

Végül 2003 tavaszára lehetett időzíteni a szoboravatást. 2002 végén azonban, mintegy vezényszóra, baloldali és liberális sajtótámadások indultak a Teleki-szobor felállítása ellen. Azt vetették a szemére Telekinek, hogy az ő 1920-as miniszterelnöksége idején született meg Európa első zsidótörvénye, a „numerus clausus”, valamint, hogy 1939-ben ugyancsak az ő kormányfősége alatt lépett hatályba az ún. második magyar zsidótörvény.

Tanulságos kitérnünk kissé bővebben erre a vádra. Nos, a numerus clausus – (1920. évi XXV. tc) – egyetlen szóval sem említi a zsidóságot, kizárólag magyarországi nemzetiségekről beszél, s egyértelműen arra irányul, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenc tizedrészét. E szabályozással a keresztény középosztályt szándékoztak segíteni, akiknek – köztük sok, háborúból visszatért fiatalnak – a Trianon után kialakult, munkanélküliséggel, lecsökkent egyetemi férőhelyekkel jellemezhető helyzetben megnehezült egyetemre jutásuk. A kvóták megállapítása persze érintette a zsidó származású hallgatók lehetséges arányát is: számuk a korábbi 36 százalékról 8 százalékra apadt. S ha Oroszországot európai államnak tekintjük, az sem igaz, hogy az 1920-as magyar törvény lett volna az első kontinensünkön. 1887-1917 között ugyanis a – tételesen megjelölve a zsidóságot! – a magas zsidó hallgatói arány korlátozására vezettek be ott korábban különböző időtartamokra numerus clausust. Világviszonylatban érdemes megemlítenünk, hogy az Amerikai Egyesült Államokban, s Kanada egyes egyetemein ugyancsak 1920-ban határoztak meg és alkalmaztak nemzetiségi-etnikai alapú felvételi kvótákat. Az 1920-1940 közötti időszak hasonló romániai, lengyelországi és németországi intézkedéseiről se feledkezzünk meg. És rá kell mutatnunk arra, hogy a numerus clausus a második világháború után egyáltalán nem szűnt meg, hanem faji alapokról származási, illetve osztály alapokra helyeztetett át. A kommunista időszakban mindvégig érvényben voltak olyan szabályozások, amelyek kizártak a felsőoktatásból és bizonyos pályákról olyan fiatalokat, akiknek nem volt „megfelelő” a származása, akik nem megfelelő osztályban születtek.

Mindezek ellenére Teleki „bűne” úgymond annyira súlyos, hogy minden más, bármi más érdemét lenullázza. Holott egyértelmű és tagadhatatlan, hogy éppen Teleki náciellenes külpolitikájának köszönhető, hogy a magyar zsidóság katasztrófája csak halála után három évvel, Magyarország szuverenitásának elvesztését követően, a német megszállás után következett be. Elie Wiesel, a Nobel-békedíjas író a magyar holokauszt 60. évfordulóján az amerikai kongresszus kupolatermében elmondott szavai ugyancsak árnyalják a Telekiről kialakított képet, s akár a védelmében értelmezhetők: „1944 elején hat-nyolcszázezer zsidó élt viszonylagos biztonságban Magyarországon. Nem érzékelték a »végső megoldás« közelségét. Voltak ugyan zsidóellenes törvények, de nyitva voltak a zsinagógák, a kulturális intézmények, virágoztak a zsidó iskolák. A magyar volt a legnagyobb zsidó közösség, amely megmaradt a megszállt Európában, és legkönnyebben meg lehetett volna menteni. Nem így történt. /…/ Miért nem figyelmeztették őket a szövetségesek? Miért nem bombázták le a Birkenauba vezető vasutat?”.

Igen, valóban nehezen érthető a dolog. Hiszen a szövetségesek két autentikus forrásból is pontosan tudták, mi folyik a megszállt Lengyelországban felállított náci koncentrációs táborokban. Egyikük, Witold Piłecki, a Honi Hadsereg (AK) hadnagya 1941-ben önként keverte magát olyan helyzetbe, hogy fogolyként Auschwitzba kerüljön, ahol 945 napot töltött el 1943 áprilisában megszervezett szökéséig. Ez alatt számos jelentést juttatott ki, és fényképeket is, amelyeket a földalatti szervezetek kicsempésztek Londonba. A másik, Jan Karski, lengyel diplomata, majd ugyancsak az AK soraiban szolgáló katonatiszt szintén szándékosan megjárt több koncentrációs tábort, s megfordult a varsói gettóban is. Majd 1942 novemberében illegális utakon elérte Londont. Részletes jelentéseit az emigráns lengyel kormány The mass extermination of Jews in German occupied Poland („A zsidók tömeges megsemmisítése a német megszállás alatt álló Lengyelországban”) címmel hivatalos jegyzékben adta át a szövetségeseknek. Karski személyesen találkozott Anthony Eden külügyminiszterrel, majd tovább utazott az Egyesült Államokba, ahol maga Franklin D. Roosevelt elnök fogadta az Ovális Irodában. Mind Angliában, mind az USÁ-ban sikertelenül próbálta felhívni a politikusok és a közvélemény figyelmét a zsidók elleni tömeggyilkosságokra. A szövetségesek háborús stratégiája nem vette figyelembe a jelentést: logisztikailag ekkor még nagy kockázat volt elérni Lengyelországot, féltek túl sok frontot nyitni, és a nácikról egyszerűen nem feltételeztek ilyen embertelenséget, ezért a holokauszt kérdését mellőzték. Mulasztásuk sok százezer ember életébe került.

Ezeknek a politikusoknak exponált helyeken állnak szobraik, soha senki nem hányta a szemükre a felelősségüket. S annak az embernek, aki 1920-ban olyan – a szó legszorosabb értelmében – életmentő katonai segítséget nyújtott a bolsevizmussal harcoló Lengyelországnak, melynek híján Tuhacsevszkij vörös hordái talán az Atlanti-óceán partjáig sem álltak volna meg, s ezzel hozzájárult az egész keresztény Európa megmentéséhez, majd a határok 1939-es megnyitásával mintegy százezer lengyelnek nyújtott menedéket, köztük ötezernél is több zsidónak – nem járt emlékhely a szülővárosában. Mindazonáltal az Emlékbizottsággal szolidaritást vállalt számos hazai és külföldi szervezet.  Kiemelten mellé álltak a lengyelek, akik Telekit tiszteletbeli honfitársuknak tekintik, hiszen a Visztula mentén mindmáig élő jelszó – „Isten, becsület, haza!” – jegyében élte az életét. Ők a szolidaritásukról szóló hivatalos dokumentumot a külügyminisztérium útján juttatták célba.

Ki kell hangsúlyoznunk, hogy a helyszínt minden illetékes hivatal és szerv elfogadta és engedélyezte, beleértve a főváros vezetését is. A szobor felállítását levelében támogatta Göncz Árpád volt, és az akkor hivatalban levő Mádl Ferenc köztársasági elnök. A kirobbant viták miatt azonban újabb késedelem következett be. Nehéz itt valódi vitáról szólnunk, ugyanis az Emlékbizottság tagjainak a véleményét, válaszait, a balliberális megközelítéseknek nem megfelelő elemzéseket a sajtó alig közölte, s így azok nem jutottak el a közvéleményhez. Végül a Fővárosi Közgyűlésben a szoborállítás ellenzői kerekedtek felül, és elutasító döntés született.

A szobor azonban elkészült, és a bizottság kereste a helyet legalább átmeneti felállítására valahol a fővárosban vagy környékén. A mérlegelési folyamatban áttörést hozott Balatonboglár önkormányzati testületének meghívása. Így aztán 2004. április 3-án, Teleki Pál halálának 63. évfordulóján, hazai és külhoni magyar, illetve lengyel vendégek ezreinek közreműködésével és jelenlétében felavattathatott a politikus egészalakos bronzszobra itt, a templomdombon.

Varsóban, a lengyel fővárosban Telekinek utcája, emléktáblája van, Krakkóban, a Szent Márk templomban is áll egy, ahol id. Antall Józseffel, Baló Zoltánnal, és Varga Bélával együtt szerepel. Köztiszteletben álló személyként, a lengyelség igaz barátjaként tartják számon. Nálunk a magyar főváros egyik külső kerületében, Pestszentlőrincen viseli egy szerény kis utca a nevét, ott egy magánházon van emléktáblája, mellszobra Érden, a Magyar Földrajzi Múzeum kertjében, Gödöllőn, a róla elnevezett téren, domborműves alakja látható az 1933-as cserkész világtalálkozó emlékére állított szintén ottani Cserkész-szobron. A Közgazdasági Egyetemen is volt emléktáblája 1994-től (míg 2014-ben /!/ a rektor el nem tüntette), mint földrajztudósnak. Rieger Tibor Balatonbogláron otthont kapott szobra is e minőségében ábrázolja a politikust.

Sem a földrajztudomány, sem a politika nem lehet meg azonban iránytű nélkül. Lelki szemeinkkel vessünk egy pillantást a cserkészliliomra, az általa hordozott, a fentebb leírt lengyel jelvényen is sugárzó jelképre. Valóban, iránytűként mutatja a helyes utat: legyőzve gyengeségeinket, legyünk résen, hogy minden alkalmat kihasználhassunk becsületben, Isten és a Haza szolgálatára. Bízva abban, hogy Teleki Pál szobra egyszer mégiscsak megjelenhet eredetileg elképzelt helyén is.

Szalai Attila: A liliom üzenete

Szalai Attila: A liliom üzenete

Kétnyelvű emléktábla a krakkói Szent Márk templomban

Szalai Attila: A liliom üzenete

A Corvinus Egyetem aulájából 2014-ben eltávolított Teleki emléktábla – még a helyén

Szalai Attila: A liliom üzenete

Nádasdi Mihály – A Pestszentlőrincen élő művész Teleki Pál utca 26B alatti műterme, galériája, háza falán helyezte el tisztelgő emléktábláját a geográfus, tanár, politikus portréjával. Tiszteletből történelmünk kiemelkedő alakjának, környezetének, utcájának, kerületének. (Nem kellett rá engedély, mert saját ingatlan falán került elhelyezésre.)


Szalai Attila: A liliom üzenete

Tájékoztató tábla a Varsó Ursynów kerületében található Teleki Pál utca sarkán. Szövege: „Teleki Pál (1879-1941) magyar tudós és politikus. Magyarország miniszterelnökeként engedélyezte a lengyel háborús menekültek befogadását. Horthy kormányzónak a Jugoszlávia elleni agressziót elrendelő döntése elleni tiltakozásul öngyilkosságot követett el.”

Szalai Attila: A liliom üzenete

Gödöllő – gróf Teleki Pál bronzból készült mellszobrát 2001 tavaszán leplezték le az államférfiről elnevezett téren. (Az alkotó: Varga Zsolt Zoltán.)

Szalai Attila: A liliom üzenete

Gróf Teleki Pál, (1879-1941), földrajztudós, kartográfus Magyarország miniszterelnöke (Domonkos Béla alkotása). 1993. augusztus 20-án került sor mellszobrának felavatására a Magyar Földrajzi Múzeum kertjében, Érden.

Szalai Attila: A liliom üzenete

Teleki Pál domborműves alakja a gödöllői Cserkész-szobron

Szalai Attila: A liliom üzenete

A Cserkész-szobor az 1933-as cserkész-világtalálkozó emlékét örökíti meg. A mai szobor Kisfaludi Strobl Zsigmond Cserkészfiú című, 1929-ben készült kisplasztikájának felnagyított változata. Az eredeti művet 1949-ben a mozgalom hazai megszüntetése után ledöntötték. 1989-ben, a cserkészet újjászervezésének idején merült fel a szobor visszaállításának gondolata. Mivel az eredeti alkotás nem került elő, ezért a szoborbizottság Kisfaludi Strobl Zsigmond Cserkészfiú című, 1929-ben készült kisplasztikájának felnagyíttatása mellett döntött. Az 50 cm-es szobor felnagyítását Kisfaludi Strobl egyik tanítványa, Paál István készítette el. A régi talapzaton álló új cserkész-szobrot 1994. április 24-én leplezték le. A talapzaton látható új domborművek egyike gróf Teleki Pál főcserkészt, a gödöllői jamboree szervezőjét mintázza.

Szalai Attila: A liliom üzenete

Teleki Pál a lengyelországi Spałe-ban tartott 1937-es cserkész jamboree-n (a lengyel Nemzeti Digitális Archívum gyűjteményéből)

A két világháború között Teleki lengyelbarátsága elsősorban a cserkészügyekben nyilvánult meg. 1922. július 12-től ugyanis ő lett az ország főcserkésze – igaz, egy műtét miatt le kellett mondania erről, de később tiszteletbeli főcserkésznek nevezték ki. Ezt a tisztségét az 1939-es második miniszterelnökségéig viselte. Nagy szerepe volt az 1933-as negyedik gödöllői cserkészeti világtalálkozó megszervezésében, amelyre ötszáz főnél is népesebb lengyel delegáció érkezett. Két évvel később, a lengyel cserkészmozgalom megalakulásának 25. évfordulója alkalmából a Łódź melletti Spałában szervezett jubileumi dzsemborira jelentős magyar képviseletet küldtünk az ekkor közgazdasági egyetemi dékánként dolgozó Teleki vezetésével, aki egyébként a működése során számos lengyel ösztöndíjast is fogadó Eötvös Kollégium kurátora is volt ebben az időben. A spałai jamboree-n Telekit a legmagasabb rangú politikusok fogadták, többek között a Lengyel Köztársaság leghosszabb ideig hivatalát betöltő elnöke, Ignacy Mościcki.

(Szalai Attila előadása elhangzott a Teleki Pál Emlékkonferencián, Balatonbogláron, 2016. július 30-án.)

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
Fülöp Sándor kiállításának megnyitója Lakiteleken
2018. december 1.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Jótékonysági est a kárpátaljai Salánk ifjúsági házáért

Budapest, Duna Palota
2018. december 6. 18.00

Kölcsey Kör: Népfőiskola, 2019

Budapest, Polgárok Háza
2018. november 21. 18.00

Művészet és társadalom - Klebelsberg Hét

Budapest
2018. november 17-18.

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

20070311fidesz.jpg

20070311kdnp.jpg

20070311kisgazda.jpg

20080708Fidelitas.jpg

2008082382_lungo_drom.jpg


Lakitelek Népfőiskola

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Keresztény Élet


Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


Webmester :: © Nemzeti Fórum :: Oldaltérkép