Menü
Hírek
Programok
Sajtószoba
Interjúk
Nézőpont
Kölcsey Kör
Keresztény Élet
Lapszámok
Országgyűlési tudósítások
Arckép
Szemle
Keresztény Élet archívum

Képviselők

Bartos Mónika
Bóna Zoltán
Font Sándor
Kovács Sándor
Lezsák Sándor
Szászfalvi László
V. Németh Zsolt

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért

2018. május 25. péntek
Történet | Képviselők | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Lóránt Károly: Régimódi pártok alkonya
2017. május 4.

Legutóbb a francia elnökválasztás első fordulóján tapasztaltuk, hogy a hagyományos pártok képviselői, ez esetben Benoit Hamon (szocialista) és Francois Fillon (republikánus), együttesen is csak a szavazatok egynegyedét kapták, de a hagyományos pártok hanyatlása már hosszabb idejű, több évtizedes folyamat.

Olaszországban például a második világháború után negyvennyolc éven keresztül a kereszténydemokraták és a kommunisták uralták a politikai életet. Ez a kettős a kilencvenes évek elején, részben talán a Szovjetunió széthullása (kommunisták) részben belső korrupciós botrányok (kereszténydemokraták) miatt felbomlott, és olyan formációk alakultak ki, mint Berlusconi Forza Italiája vagy az Északi Liga.

Később ezek is elhalványodtak, és a radikálisan establishmentellenes Öt Csillag Mozgalom és a legkülönbözőbb kisebb pártokat összefogó koa­líciók (például az Olajfa vagy az Olaszország Közjó nevű koalíció) vették át a vezető szerepet. Ugyanez elmondható Görögország esetében is, ahol évtizedekig két nagy párt, a baloldali szocialisták és a konzervatív Új Demokrácia vezette az országot, majd az utóbbi években a szélsőbalnak nevezett Sziriza és a szélsőjobb Arany Hajnal tett szert jelentőségre.

De hasonló tendenciákat látunk mindenütt a nyugati világban, még ott is, ahol a hagyományos pártok eddig megtartották vezető szerepüket. Az Egyesült Királyságban például egy olyan párt – a UKIP, az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja – tudta rávenni az országot az Európai Unióból való kilépésre, amelynek a brit parlamentben csak egyetlenegy képviselője ül. Még Németországban is, ahol a két hagyományos párt, a szo­ciáldemokraták és a kereszténydemokraták túlsúlya megmaradt, jelentősen csökkent a támogatottságuk. Míg a nyolcvanas évek elején, együttesen, még kilencven százalékot értek el, mára ez az arány hatvanhét százalékra csökkent, felnőtt viszont a szélsőbalnak nevezett Die Linke, és az AfD szélsőjobboldali párt.

Egy kutatás, amelyet az Universitat Pompeu Fabra nevű barcelonai egyetemen végeztek, megpróbálja rendszerezni és statisztikailag kielemezni a jelenséget, és végül arra a következtetésre jut, hogy a hagyományos pártok hanyatlása és a populistának minősített pártok térnyerése két fő okra vezethető vissza: egyrészt a 2008 óta tartó gazdasági válságra, valamint a hagyományos, fősodratú pártok ideo­lógiai konvergenciájára. A tanulmányból főleg a módszertani kérdések érdekesek például a populista pártok meghatározása és azok különböző csoportokba sorolása.

Nem könnyű a populizmus defi­niá­lása, vallja be a Danilo Serani nevével fémjelzett tanulmány, mert a kifejezést főleg a tömegmédia és a politikusok használják az őket kihívó, demagógnak és opportunistának minősített pártok megbélyegzésére. Végül is a tanulmány a populizmusnak olyan definíciót ad, amely szerint ezeket a pártokat ideológiai egysíkúság jellemzi, amelyben a politikai életet két antagonisztikus csoportra, az „egyszerű népre” és a „korrupt elitre” bontják, de nem képesek átfogó, társadalmi-gazdasági programot adni.

A tanulmány szerint a populizmus a politikai skála teljes terjedelmében megtalálható, ezen belül azonban négy fontosabb csoportra bontható: a radikális jobboldali, a neoliberális, a baloldali és a középen lévő populisták csoportjára. A radikális jobboldali pártok a többieket azzal vádolják, hogy elavult kérdésekkel foglalkoznak, holott ma a fő ellentét a nemzeti identitás és a multikulturalizmus között feszül. E pártokra a tanulmány a francia Nemzeti Frontot és a magyar Jobbikot hozza fel példaként. A neoliberális populistákra az jellemző, hogy a politikai centrumban helyezkednek el, neoliberális politikát követnek, és az erős államot és az állami beavatkozás hirdetik. E pártcsaládba – a tanulmány szerint – az olasz Forza Italia, a magyar Fidesz és a belga Néppárt tartozik.

A baloldali populisták főleg gazdasági kérdésekre koncentrálnak, ilyen a görög Sziriza, a német Die Linke és a holland szocialista párt. A középen lévő populistákra az jellemző, hogy politikájuk megfelel ugyan a főiránynak, de a korábbi politikai formák, az uralkodó elit ellen lépnek fel. Ilyen az olasz Öt Csillag Mozgalom és az unió keleti felén számos párt, például a lengyel Jog és Igazságosság, a szlovák Szabadság és Szolidaritás és a cseh ANO (Elégedetlen Állampolgárok Akciója). A statisztikai elemezhetőség miatt szükségképp leegyszerűsített tanulmány az általános összefüggések felvázolása mellett azonban nem ad választ a miértekre, például, arra, hogy miért történt meg a bal- és jobbközép pártok konvergenciája, és hogy mit is képviselnek, amivel szemben a populista pártok, különösen a jobb- és baloldaliak, alternatívát kívánnak állítani.

A hagyományos pártok valaha széles társadalmi rétegek érde­keit képviselték, a baloldaliak például a bérből és fizetésből élőkét, a jobboldaliak, a hagyományokhoz, történelmi tradíciókhoz, a valláshoz, nemzeti önrendelkezéshez, családi értékekhez ragaszkodókét. Ezek a társadalmi rétegek azonban az utóbbi évtizedek technológiai fejlődése és kulturális átalakulása miatt nagymértékben meggyengültek. Megszűntek a tízezres nagyságrendű dolgozói tömeget foglalkoztató gyárak, helyüket automatizált üzemek, kisebb létszámú vállalatok vették át, a nagyvállalati szerkezettel rendelkező iparágak nemzetgazdasági szerepe csökkent. Ezzel együtt járt a szakszervezetek szerepének és érdekvédő képességének csökkenése, a baloldali pártok pedig lassanként hierarchikus szervezetekké, hivatalokká alakultak át, amelyeknek fő érdekévé a tőkével való kiegyezés vált.

A jobboldalon, ahogy a társadalom individualizálódott, a hagyományos családok, közösségek felbomlottak, nagymértékben csökkent a jobboldali értékek mellett harcosan kiálló tömegek aránya, és az őket képviselő pártok, nem utolsósorban a pártfinanszírozás miatt is, egyre inkább a nagy nemzetközi vállalatok ellenőrzése alá kerültek. Ma a valamikori jobb- és balközép pártok lényegében közös ideológiát és politikát követnek, amelyet a neoliberális gazdaságpolitika, a globalizációnak nevezett folyamat támogatása és a multikulturalizmus elfogadása jellemez.

Ugyanakkor azok a társadalmi rétegek, amelyeket ezek a pártok hagyományosan képviseltek, egyre nehezebb helyzetbe kerültek. A neoliberális gazdaságpolitika a jövedelmeket és a globalizáció előnyeit és hátrányait nagymértékben egyenlőtlenül osztja szét, ennek eredményeként a második világháború után kialakult szociális piacgazdaság felbomlóban van, a korábban mérséklődő jövedelemkülönbségek felerősödtek, és különösen Európa déli államaiban nagymértékű munkanélküliség alakult ki.

A globalizáció, a multikulturális ideológiák, a nagymértékű bevándorlás és a bevándoroltak integrálhatatlansága miatt a nemzetállami identitás alapvetően veszélybe került, ami a jobboldali érzelmű tömegek hagyományos pártokból való kiábrándulását eredményezte. Mindez magyarázza, hogy mind a jobboldalon, mind a baloldalon olyan új pártok jelennek meg, amelyek megkísérlik a korábbi hagyományos pártok által elhagyott értékeket, például a társadalmi igazságosságot, a létbiztonságot, a hagyományos értékek, a nemzeti szuverenitás védelmét vállalni.

Az ideológiájukban és érdekeikben eggyé vált valamikori bal- és jobbközép pártok, az „establishment”, ezekkel a pártokkal veszi fel most a küzdelmet. Ugyanakkor a küzdelem nagyon egyenlőtlen harci terepen mozog. A politikát ugyanis nem csak a pártok maguk, hanem a politikai tér egésze, így mindenekelőtt a média, az agytrösztök (egyetemek, kutatóintézetek) és ezek szaktekintélyei (megmondóemberei), az ilyen-olyan forrásból finanszírozott civil szervezetek, sőt ritkán még a régi világból megmaradt (ma már csak az állami szektorra jellemző) hagyományos szakszervezetek is befolyásolják.

Az új pártoknak nem áll rendelkezésükre az establishment képviselői által uralt, most felvázolt háttér, így nem nehéz az új pártokkal szemben azt a vádat hangoztatni, hogy csak egy kérdésre koncentrálnak, nincs általános világképük vagy társadalmi-gazdasági programjuk. De, hogy ne is legyen, még ha erre törekednének is, az establishment intézményei, mindenekelőtt a média, eleve elítélnek minden olyan szakembert, aki a nem főirányhoz tartozó pártokkal szóba áll, gyakorlatilag elvágva további szakmai karrierjét. Így az­után, ha esetleg ezek a pártok mégis kormányra kerülnének, gyakran valóban hiányzik az a csapat, amellyel kormányozni tudnának, erre a legutóbbi példa az Egyesült Államokban lezajlott elnökválasztás volt.

A „populista” pártoknak azonban nem feltétlenül kell hatalomra kerülniük, hogy a politikát befolyásolni tudják, megtehetik azt ellenzékből is, és végül is, nem annyira a fősodratú pártok leváltása a fontos, mint inkább politikájuk olyan irányba történő megváltoztatása, amely jobban kifejezi a társadalom egészének érdekeit.

Lóránt Károly
Magyar Hírlap

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
Kecskeméti Kurázsi Táncműhely látogatása a Népfőiskolán
2018. május 13.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Kölcsey Kör: Nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek

Budapest, Polgárok Háza
2018. május 16. 18.00 óra

Kölcsey Kör: A migrációról – másként

Kecskemét, Hírös Turisztikai Központ
2018. április 26. 18.00

Kölcsey Kör: Egymillió

Budapest, Polgárok Háza
2018. március 6. 18.00

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

20070311fidesz.jpg

20070311kdnp.jpg

20070311kisgazda.jpg

20080708Fidelitas.jpg

2008082382_lungo_drom.jpg


Lakitelek Népfőiskola

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Keresztény Élet


Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


© Nemzeti Fórum :: Webmester :: Oldaltérkép