Menü
Hírek
Programok
Kölcsey Kör
Interjúk
Keresztény Élet
Archívum
Keresztény Élet

Képviselők

Bartos Mónika
Bóna Zoltán
Font Sándor
Kovács Sándor
Lezsák Sándor
Szászfalvi László
V. Németh Zsolt

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért


Média
partnereink

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

2019. január 24. csütörtök
Történet | Képviselők | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Lóránt Károly: Moszkva nyugati szemmel, és a „mély állam” érdekei
2018. július 18.

A nyugati sajtó mindent megtett, hogy a hétfőn lezajlott Trump–Putyin-találkozót minél sötétebb színekkel fesse le. A New York magazin különösen kitett magáért, amikor július 8-i számában húszoldalas elemzést tett közzé a Trump–Putyin-kapcsolatokról, visszamenve egészen 1987-ig, amikor Trump akkori feleségével, Ivana Trumppal Szentpéterváron járt.

Az elemzés a két politikust összekötő, nem kevesebb, mint negyvenegy emberből álló kapcsolati hálót vázolt fel, nem állítva, csak valószínűsítve, hogy Trumpot a KGB már 1987-ben behálózta, hogy majd évtizedekkel később egy Moszkvát szolgáló elnököt faragjon belőle.

A tanulmány írója, Jonathan Chait szerint feltételezhető, hogy „a hidegháború, amelyről az amerikaiak már régóta azt gondolták, hogy megnyerték, bizarr látványba fordult át, abba, hogy Reagan elnök pártja támogatja az amerikai kormány egy korábbi KGB-ügynök általi eltérítését”. És ez azt jelenti, tette hozzá, hogy „az orosz botrány sokkal korábban kezdődött, mint azt általában gondoltuk, és később zárult le, sőt még mindig zajlik. Ahogy Trump elrendezte a szemtől szembe és magántalálkozóját Vlagyimir Putyinnal, a két ember közötti összejátszás sötét vádaskodásból nyílt szövetséggé vált, és veszélyes lenne figyelmen kívül hagyni azt a lehetőséget, hogy ez a csúcstalálkozó nem két államfő, hanem egy orosz hírszerző és tartótisztjének találkozásáról szól”. De maga a New York Times is ahányszor lehet, Putyin szemére hányja a novicsokkal történő mérgezést, a kis zöld embereket, a kibertámadásokat és hasonló vádakat, amelyek mögött – az újság szerint – személyesen Putyin áll. Hasonló hangnemben ír a Washington Post, idézve Max Bergmannt, a Center for American Progress nevű kutatóintézet vezető munkatársát: „Ez a találkozó a megbékítésről szól, és rettegnünk kell attól, hogy Trump kiárulja Amerikát az összes szövetségesével együtt. Minden más elnök – a republikánus vagy a demokrata – arra használná ezt a csúcstalálkozót, hogy szembeszálljon Oroszországgal a demokráciánk elleni folyamatos támadása, a Krím félsziget illegális megszállása és a kelet-ukrajnai behatolása miatt. Továbbá azért, mert vegyi fegyvereket használ, hogy embereket öljön meg az Egyesült Királyságban, és mert támogatja Asszadot.” Az amerikai Demokrata Párt holdudvarához tartozó Center for American Progress fő támogatója egyébként Soros György.

Idézhetnénk hasonlókat a The Wall Street Journalból is (július 7.): „Putyin a maga birodalmát tervezi, az elveszett Szovjetunió helyett”; vagy a Los Angeles Timesból (május 16.), hogy „Oroszország viselkedése Vlagyimir Putyin alatt elképesztő. A szomszédos országokba, Grúziába és Ukrajnába betörtek, a Krímet annektálták”.

De az amerikai körképhez hozzátehetjük az európait is. Guar­dian (július 15.): „Trump és Putyin istentelen szövetsége háborúhoz vezethet Iránnal”; The Financial Times (július 12.): „Titkok tornya: orosz pénzek Donald Trump felhőkarcolói mögött”; Der Spiegel (július 11.): „Trump elnök több elkötelezettséget és ráfordítást igényel (a NATO számára) miközben Putyinnal barátkozik.”

Hosszasan lehetne még sorolni a hasonló megnyilvánulásokat, amivel jól lehet demonstrálni, hogy az euroatlanti sajtó, ami alatt értsük a vezető amerikai és európai lapokat, legalább annyira utálja Trumpot, mint amennyire Putyint, s ez érdekes következtetésekre ad alkalmat, de erről később. Egyelőre azt említsük meg, hogy az amerikai adminisztráció és az az euroatlanti kör, amelynek újságjait idéztük, még az utolsó pillanatban is meg akarta akadályozni Trump és Putyin találkozóját.

Robert Mueller, az Oroszország amerikai választásokba való állítólagos beavatkozását vizsgáló különleges ügyész, egy sajtótájékoztatón akkor jelentette be, hogy vádat emel tizenkét orosz katonai hírszerző ellen, amikor Trump és felesége már elindult a Helsinkiben végződő európai körútra. Madeleine Albright pedig, tizenöt volt európai külügyminiszter társával, közöttük a nálunk is jól ismert Joschka Fischerrel együtt, levelet küldött Trumpnak, hogy nagyon aggódnak az Egyesült Államok és a nyugati szövetségesei közötti romló kapcsolat miatt, és kérik Trumpot e veszélyes tendencia megfordítására. A levélben az aláírók úgy határozzák meg magukat, mint olyan volt külügyminiszterek, akik rendszeresen találkoznak, hogy a nemzetközi biztonságot és a jólétet veszélyeztető folyamatokat megvitassák.

A The New York Times ezzel kapcsolatban azt írja, hogy a levél és ennek nyomán néhány demokrata képviselő követelése, hogy Trump mondja le a találkozót, megerősítheti azt a mind a Fehér Ház, mind a Kreml által vallott összeesküvés-elméletet, hogy a „mély állam” meg akarja akadályozni Trumpot, hogy jó kapcsolatokat alakítson ki Oroszországgal. És alighanem itt van a kutya elásva. Trumpot végül is az amerikaiak fele elnökké választotta, egy olyan kampányban, amelyben az összes ismert nyugati média egységesen Trump ellen foglalt állást, elmondván antiszemitának, rasszistának, xenofóbnak, hogy csak a fontosabb jelzőket említsük. De ha Trumpot ennek ellenére megválasztották, az mégis csak azt jelenti, hogy van egy olyan Amerika, amelyet nem Made­leine Albright, Victoria Nuland, Robert Kagan, Dick Cheney és társaik képviselnek, ahogy Európában sem képviselik társadalom többségét a valamikori szélsőbalosokból lett szélsőliberálisok, mint José Manuel Barroso, Joschka Fischer, Angela Merkel vagy Martin Schulz és a hozzájuk hasonlók.

Jelenleg valójában nem pártok, országok vagy népek állnak egymással szemben, hanem Amerikában és Európában is a „mély állam” világuralmi törekvése áll szemben a népakaratot képviselő vezetőkkel. A „mély állam”, amelyet különböző szerzők neveztek már háttérhatalomnak, „globál gazdinak”, frankfurtiaknak, neokonoknak, katonai-ipari komplexumnak, keletebbre oligarcháknak, egy olyan, nehezen meghatározható csoport, amely gazdasági, politikai kulturális és médiabefolyásánál fogva irányítja egyes országok, illetve egyes térségek életét, függetlenül attól, hogy a választásokon melyik párt kapott mandátumot.

Amikor 2018 elején az amerikaia­kat egy közvélemény-kutatás során a „mély állam” felől kérdezték, a válaszolók kétharmada nem is ismerte a kifejezést. De, amikor a kérdést úgy tették fel, hogy az Egyesült Államokban létezik-e olyan nem választott, állami és katonai tisztségviselőkből álló csoport, amelynek tagjai titokban befolyásolják vagy irányítják az országot, a válaszolók háromnegyede mondta, hogy létezik, vagy valószínűleg létezik.

Amerikában és Európában az elmúlt évtizedek során ez az uralkodó réteg, most nevezzük „mély államnak”, megerősödött, ezt a folyamatot segítették elő, többek között az 1954 óta éves rendszerességgel sorra kerülő Bilderberg-találkozók, valamint a Trilaterális Bizottság és a Council on Foreign Relations nevű, külkapcsolatokkal foglalkozó agytröszt szervezte összejövetelek. Ugyanakkor a „mély állam” nem tudta kiterjeszteni fennhatóságát a Távol-Keletre, mert az ottani társadalmak az ilyen befolyásnak ellenállnak. A jelcini időkben megpróbálták megkaparintani Oroszországot is, Putyin azonban szétütött közöttük. Aki tudott, elmenekült, aki nem, azt vagy bebörtönözték (Mihail Hodorkovszkij), vagy pedig, jobb időkre várva, meghúzta magát. Ettől kezdve látott ellenséget Putyinban a nyugati sajtó, ettől fogva támadta, és támadja ma is, minden elképzelhető és elképzelhetetlen váddal.

Jelenleg a „mély állam” amerikai külpolitikára gyakorolt hatása – mint ahogy azt a The New York Times és a Reuters az elmúlt napokban megjelent cikkei is említik – nagyobb, mint az elnöké. Ezért van az, hogy miközben Trump békét akar kötni Koreában, és jó viszonyt ápolni az oroszokkal, a saját adminisztrációja ott tesz neki keresztbe, ahol csak tud.

Ilyen körülmények között nehéz arra gondolni, hogy Trumpot másodszorra is megválasztják, hacsak jelenlegi elnöksége alatt nem hoz létre saját csapatot, szakértőkkel, médiával és persze megfelelő pénzügyi háttérrel együtt, hogy valóban meg tudja valósítani azt, amiért megválasztották: az amerikai érdekek védelmére a „mély állam” globalista érdekeivel szemben.

Magyar Hírlap

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
NOE évindító konferencia a Népfőiskolán
2019. január 18-20.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
A Hit pajzsa díj átadása

Budapest, Jezsuita Rend Párbeszéd Háza
2019. február 23.

Kölcsey Kör: Az Európai Unió jelene és jövője

Kecskemét, Kocsis Pál iskola
2019. január 17. 18.00

Magyar szemmel - pályázati felhívás a rendszerváltás emlékezetére

Beküldési határidő: 2019. január 20.

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


Lakitelek Népfőiskola

Szövetségesek

Szövetségesek

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Szövetségesek


Webmester :: © Nemzeti Fórum :: Oldaltérkép