Menü
Hírek
Programok
Kölcsey Kör
Interjúk
Keresztény Élet
Archívum
Keresztény Élet

Képviselők


Nemzeti Fórum országgyűlési képviselői

(kattintson)

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért


Média
partnereink

Szövetségesek

Képviselők

Szövetségesek

Szövetségesek

Képviselők

Szövetségesek

Szövetségesek

2019. február 20. szerda
Történet | Képviselők | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Lóránt Károly: Levett sisakkal
2018. december 14.

A sárgamellényesek lázadása jogos, de a változások érdekében nemcsak Macront kell meneszteni, hanem az egész rendszert, amelynek Macron csak egy szerény szolgája. Megdöbbentő videó járt körbe az interneten: sárgamellényes tüntetők valahol Franciaországban, és velük szemben rendőrök, akik éppen leveszik a sisakjukat, jelezve, hogy semmi kedvük verekedni, hiszen alapvetően egyetértenek a velük szemben állókkal.

Ez a jelenet nekem az 1956. október 23–24-i eseményeket idézte fel, amikor a Rákosi–Gerő-féle rezsim elleni népharaggal sem a rendőrség, sem a katonaság nem kívánt szembeszállni, átálltak a felkelők oldalára vagy semlegesek maradtak. Győzött a forradalom, amelynek leverése csak idegen csapatok segítségével sikerült.

Franciaországban is ilyen helyzet kezd kialakulni, bár még nem tudjuk a végét, az azonban már ma is világos, hogy azt a politikát, amelyet a jelenlegi elnök, Emmanuel Macron képvisel, a franciák mintegy nyolcvan százaléka elutasítja. Ezen talán nem is csodálkozhatunk túlságosan, hiszen az elnökválasztás első fordulójában Macron nem kapott többet a szavazatok egyötödénél, és ez az egyötöd ma is kiáll mellette. Ez azonban azt is jelenti, hogy az egyötöd kívánja ráerőszakolni az akaratát a négyötödre, ami megjósolhatóan nem fog sikerülni.

Ha valaki figyelmesen nézegeti a francia történésekről készült videó­kat, még egy jellegzetes dolog fel fog tűnni neki: a tüntetők bőrszíne, ami fehér, akárcsak az ellenük kivezényelt rendőröké, holott megszoktuk, hogy ha Párizsban autók égnek, akkor többnyire afrikai arcokat látunk. Mi történik? Úgy tűnik, itt már nem a benzinárakról van szó: a fehér középosztály lázad mindaz ellen, amit ma Franciaországban Macron jelképez.

Ez a lázadás azonban nem ma és nem is Franciaországban kezdődött, hanem évtizedek óta egyre nagyobb súllyal van jelen az európai politikában. Az indulást talán 1999-re lehet datálni, amikor az Osztrák Szabadságpárt koalíciós partnerként kormányzati pozícióba került. Ekkor az osztrák kormány képviselőit (például a külügyminiszterét) a baloldali pártok által uralt európai fórumokon egyszerűen kiközösítették. Mára azonban megváltozott a helyzet, több uniós ország kormányában ezek a „populista” pártok már helyet kapnak, sőt van, hogy övék a meghatározó szerep. Hasonló folyamat zajlik Amerikában. Donald Trump elnökké választása a fehér középosztály lázadása a „mély állam” és képviselője, Hillary Clinton ellen.

De mi ellen lázadnak a sárgamellényesek, miért nő a „populista” pártok támogatása?

A válaszhoz vissza kell nyúlnunk a kezdetekhez. A második világháború utáni három évtizedet Európában a gyors gazdasági növekedés és ennek nyomán a jövedelem emelkedése jellemezte. Az egyes országokat irányító baloldali vagy jobboldali pártok számára egyértelmű volt, hogy az a jobb társadalom, ahol az egyes társadalmi rétegek között nincs kiugróan nagy jövedelmi különbség. Ezt a gyakorlatban úgy valósították meg, hogy egyrészt erősen progresszív jövedelemadó-rendszert alkalmaztak (a felső kulcs elérte a hatvan-kilencven százalékot), másrészt fokozatosan kiterjesztették a szociális szolgáltatásokat (egészségügyi ellátás, a nyugdíj, munkanélküliségi segély stb.). Gyakorlatilag nem létezett munkanélküliség, és a jövedelmek gyorsan, évi négy-öt százalékkal gyarapodtak. Ennek nyomán jött létre az a gazdasági-társadalmi szerveződés, amelyet általánosságban európai szociális modellnek neveznek. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy ez a modell az európai kultúrára és ennek keretében a munkakultúrára épült, amelynek lényege, hogy mindenki a munkájából kíván megélni, és erre lehetősége is van, de ha valamely oknál fogva segítségre szorul, akkor a társadalom támogatja, vagyis senkit sem hagynak az út szélén.

Ez a modell a nyolcvanas évektől kezdve több szempontból megkérdőjeleződött. A neoliberális eszmerendszer uralomra jutásával a kiegyenlített jövedelemelosztás már nem volt cél, megfogalmazásra került a „lecsorgás” elve, amely szerint nem baj, ha kevesen egyre gazdagabbak lesznek, mert a rendszer hatékonyabbá válik, és ami fentről a szegényebb rétegek felé „lecsorog”, az még mindig több lesz, mint amennyi a neoliberális gazdasági modell nélkül lenne. Az azóta eltelt negyven év bebizonyította, hogy ez nincs így, vannak széles társadalmi rétegek, amelyeknek négy évtizede lényegében nem nő a jövedelme, miközben egy szűk réteg korábban soha nem látott gazdagságot ért el.

De nem csak ez a baj. A neoliberális eszmerendszer megszüntette az akadályokat a vállalategyesülések és -felvásárlások előtt, aminek hatására mára olyan vállalatbirodalmak alakultak ki, amelyek gazdasági ereje meghaladja egy-egy közepes méretű országét, és ami még rosszabb: a párt- és politikusfinanszírozásokon keresztül meghatározza vagy legalábbis erősen befolyásolja az egyes országok, de mint a legutóbbi példák (Soros György és az általa finanszírozott intézmények tevékenysége) is bizonyítják, az Euró­pai Unió egészének politikáját. Ez sem vadonatúj dolog, a Gallup közvélemény-kutató intézet már két évtizeddel ezelőtt kimutatta, hogy olyan stabil demokráciákban, mint az Egyesült Királyság, Svédország, Dánia, Finnország Franciaország és Hollandia, az embereknek az volt a véleményük, hogy a választások demokratikusak ugyan, de a megválasztott vezetők nem a népakarat szerint kormányoznak, amire ismételt igazolást épp a mostani francia események nyújtanak.

A hagyományos jobb- és baloldali pártokat eltérítették az eredeti konzervatív, illetve népjóléti programjaiktól. A baloldalon a hagyományos kommunista kritikákban kispolgárinak nevezett értelmiségi réteg, amely a három M, vagyis Marx, Mao és Marcuse tanain szocia­lizálódott, az elmúlt évtizedekben fokozatosan elfoglalta a legfontosabb intézményeket: az egyetemeket, az újságok szerkesztőségeit, a pártok vezető pozícióit, az állami és tudományos élet fontos posztjait. Ma gyakorlatilag ők határozzák meg Nyugat-Euró­pában, hogy mit szabad gondolni és mondani, és mit nem. Nemhogy védenék a középosztályt, amely elsősorban azokból a munkásokból és alkalmazottakból állt, amelyeknek az érdekeit a baloldali pártok valaha felvállalták, hanem támadásaik célpontjában pont azok a társadalmi rétegek állnak (fehér, keresztény, heteroszexuális), amelyek ennek a középosztálynak a gerincét képezték.

Ezzel párhuzamosan a jobboldali pártok feladták mind konzervatív világnézetüket, mind azt a szerepet, amelyet valaha az európai szociális piacgazdaság kialakításában játszottak (emlékezzünk Ludwig Erhardra, a német szociális modell megteremtőjére, aki kereszténydemokrata politikus volt), és mára a multinacionális cégek akaratának végrehajtóivá váltak. E pártoknak köszönhető az a liberalizáció, privatizáció, dereguláció, ami a soha korábban nem látott pénzügyi spekulációkhoz, nemzetközi eladósodásokhoz, végső soron ahhoz a gazdasági stagnáláshoz vezetett, amely ellen most éppen a franciák lázadnak.

Párizs igen nagy gazdasági és minden bizonnyal politikai hibát követett el, amikor a német újraegyesítéshez való hozzájárulása fejében a közös pénz bevezetését kérte, mert ahelyett, hogy Németországgal egyenrangú félként jött volna ki az alkuból – mint szeretett volna –, gyakorlatilag a németek foglyává vált. Ha Németország például Hartz-reformokat vezet be (a munkafeltételek rontása a vállalati hatékonyság érdekében), és Párizs nem követi, akkor a versenyképessége és a külső egyensúlya romlik. Ha követi – mint most Macron akarja –, a franciák felkelnek ellene. Más ország, más nép, más szokások. De még ha a franciák most le is nyelnék a munkaerőpiac rugalmasabbá tételét, ezt folyamatosan meg kellene tenniük, mert gazdasági struktúrájuk gyengébb, sebezhetőbb, mint a németeké. Ez vezetett eddig is azokhoz a megszorításokhoz, amelyek hatására a francia gazdaság az elmúlt évtizedben gyakorlatilag stagnált.

Macron, de egész országa kutyaszorítóban van, mert akármilyen egyezséget köt is végül a sárgamellényesekkel, az Franciaország gazdasági pozícióin nem fog változtatni, vagy ha igen, akkor inkább ront rajtuk. A sárgamellényesek lázadása jogos, de a változások érdekében nemcsak Macront kell meneszteni, hanem az egész rendszert, amelynek Macron csak egy szerény szolgája.

Magyar Hírlap

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
A gördeszkás pap Lakiteleken
2019. február 12.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Kölcsey Kör: Új arcok, régi harcok

Budapest, Polgárok Háza

2019. február 20. 18 óra

A Hit pajzsa díj átadása

Budapest, Jezsuita Rend Párbeszéd Háza
2019. február 23.

Kölcsey Kör: Az Európai Unió jelene és jövője

Kecskemét, Kocsis Pál iskola
2019. január 17. 18.00

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


Lakitelek Népfőiskola

Szövetségesek

Szövetségesek

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Szövetségesek


Webmester :: © Nemzeti Fórum :: Oldaltérkép