Menü
Hírek
Programok
Sajtószoba
Interjúk
Nézőpont
Kölcsey Kör
Keresztény Élet
Lapszámok
Országgyűlési tudósítások
Arckép
Szemle
Keresztény Élet archívum

Képviselők

Bartos Mónika
Bóna Zoltán
Font Sándor
Kovács Sándor
Lezsák Sándor
Szászfalvi László
V. Németh Zsolt

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért

2018. május 20. vasárnap
Történet | Képviselők | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Lóránt Károly: Kényszer és globalizáció
2017. október 25.

A globalizáció egyike azon homályos fogalmaknak, amelyeket a közgazdaságtan, még inkább a filozófia használ, hogy azután vég nélkül lehessen vitatkozni azok tartalmán és tartalmának megítélésén.

A globalizáció szempontjából számomra David C. Korten meghatározása a legegyértelműbb, amely szerint az nem más – mint ahogy 1995-ben megjelent könyvének címe is jelzi –, mint a Tőkés társaságok világuralma (eredetiben: When Corporations Rule the World). Csak hálásak lehetünk Kindler József professzornak és munkatársainak, hogy ezt a könyvet a magyar olvasóközönség már 1996-ban anyanyelvén olvashatta.

Az első kiadás óta eltelt közel negyed század még inkább megerősítette a könyv mondanivalóját. Amit akkor kevesen láttak, ma már mindenki előtt nyilvánvaló: a világot, vagy legalábbis annak nyugati felét, igen kevés tőkés társaság irányítja. A tőke koncentrációja (felhalmozás révén) és centralizációja (egyesülések, felvásárlások révén) a piacgazdaság nem új keletű jelensége, Marx kimerítően foglalkozott vele, amire régi szemináriumi vagy politikai gazdaságtani óráinkról még emlékezhetünk. A tőke természete Marx óta nem sokat változott, vagy ha igen, még inkább nyilvánvalóvá vált annak ragadozó jellege és meghatározó hajlama, hogy politikai erővé váljon.

A múlt század nagy gazdasági válsága után úgy tűnt, hogy az állam erőteljes szerepére épülő keynesiánus gazdaságpolitikával, a pénzügyi spekuláció megfékezésére irányuló törvényekkel (ilyen volt a kereskedelmi és befektetési banki tevékenységet szétválasztó Glass–Steagall-törvény az Egyesült Államokban és hasonmásai Európában) a kapitalizmus vad erőit sikerül ellenőrzés alatt tartani. Így is volt közel ötven évig, ám a szabályozott kapitalizmus korszaka csak az 1970-es évek olajválságáig tartott. Az 1973-as arab–izraeli háború nyomán létrejött olajembargó és az ennek hatására égbe szökő olajárak sokkjának kezelésére a hagyományos keynesiánus eszközök nem voltak hatásosak.

Ekkor kerültek előtérbe azok az eszközök, amelyeket a liberális gazdaságpolitika hívei mindig is ajánlottak: a dereguláció, a liberalizáció, a privatizáció, vagyis a piaci erők szabadjára eresztése, az állam irányító szerepének visszaszorítása. A harmincas évek szabályozó eszközeit – közöttük a pénzügyi spekulációkat korlátozó Glass–Steagall-törvényt – hatályon kívül helyezték, amivel szabad teret adtak a tőke akadálytalan centralizációjának, és ezzel hatalmas multinacionális vállalatok létrejöttének.

A zürichi egyetem három rendszerelmélettel foglalkozó kutatója 2011-ben negyvenháromezer multinacionális cég tulajdonosi hálózatának feltérképezésével kiderítette, hogy ennek a hatalmas hálózatnak értékben mérve a nyolcvan százalékát mindössze hétszázharminchét részvénytársaság ellenőrzi, ennek is a magja száznegyvenhét társaság, az érték negyven százalékának birtoklásával, és ezeknek háromnegyede pénzügyi agglomerátum, főleg New York-i székhellyel (Vitali–Glattfelder–Battiston: The Network of Global Corporate Control).

E koncentrált tulajdon nemcsak a gazdaságra, de – a politikai pártok és civil szervezetek finanszírozása révén – a politikára is kihat. Az euroatlanti térségben a politika meghatározója tulajdonképpen a nagy korporációk vezetőinek politikusokkal összefonódó társasága. Erre jó példa José Manuel Barroso, az Európai Bizottság volt elnöke (2004–2014), aki politikai pályafutását egy maoista proletár párt vezetőjeként kezdte, majd a portugál szociáldemokrata párt tagja, Portugália miniszterelnöke, az Európai Néppárt alelnöke lett, hivatali ideje lejárta után pedig a Goldman Sachs, a világ egyik legnagyobb pénzügyi befektető társasága nemzetközi részlegének elnöki pozícióját foglalta el.

A tavalyi amerikai elnökválasztás mintapéldája a politika és a pénz összefonódásának, elsősorban azért, mert a politikusjelöltek pénzügyi támogatása sokkal inkább a nyilvánosság előtt zajlik, mint Európában, ahol a pártfinanszírozás tabunak számít. A média rendszeresen tárgyalta, hogy az elnökjelöltek közül kampányfinanszírozásra ki kitől mennyi pénzt kapott. Az elnökjelölteknek például illett megjelenni az Amerikai-Izraeli Közügyi Bizottság (AIPAC) előtt, és elmondani, hogy megválasztásuk esetén milyen politikát folytatnának Izrael tekintetében (Trump például odaígérte a vitatott státusú Jeruzsálemet), és azután a meggyőző válaszok függvényében nyílhattak meg a pénzcsatornák.

A republikánus párt egyik fő finanszírozója például a harminckétmilliárd dolláros vagyonnal rendelkező Sheldon Adelson, az izraeli érdekek egyik fő képviselője. De ugyanez más érdekek képviselőivel – pél-

dául a fegyverlobbival – kapcsolatban is elmondható.

A médiában ugyanolyan koncentráció ment végbe, mint az üzleti világban, amire megint az amerikai elnökválasztás, illetve annak sajtóbeli tükröződése a meggyőző példa. Az amerikai nép fele szavazott Trumpra. Ha az amerikai média az amerikai nép véleményét fejezné ki, akkor legalább felerészben Trumpot kellett volna támogatnia, ezzel szemben szinte kivétel nélkül az establishmentet képviselő Hillary Clinton szekerét tolták. Ugyanez igaz Európára, ahol a médiának Trump kritizálása helyett semlegesnek kellett volna maradnia, hiszen, hogy ki legyen az amerikai elnök, azt az amerikaiaknak kell eldönteniük. Ezzel szemben az amerikai médiáéhoz hasonló egyoldalúsággal foglaltak állást Clinton mellett, amiből elég egyértelműen következik, hogy az euroatlanti média is erősen koncentrált, és a végső tulajdonosi jogokat gyakorlókat ugyanúgy New Yorkban kell keresni, mint a multinacionális vállalatok esetében.

A globalizáció propagálói az esetek többségében két érvet hoznak fel a globalizáció mellett, amelyen ezesetben elsősorban a világkereskedelem fejlődését és a tőke terjeszkedését értik. Az egyik az, hogy a globalizáció a tudományos és technikai fejlődés (elsősorban a közlekedés és hírközlés fejlődésének) természetes következménye, amely ellen hiábavaló a hadakozás. A másik érv, hogy nem is kell hadakozni, hiszen a folyamat mindenki számára előnyös, segíti a technikai ismeretek terjedését, és ezáltal az elmaradottabb országok felzárkózását, a fejlett országok pedig új piacokat találnak termékeiknek.

Ezekben az érvekben kétségtelenül sok igazság van. Kétségtelen a technikai haladás hozzájárulása a fentebb módon értelmezett globalizációhoz, és az is kétségtelen, hogy a technika terjedése számos ország gyors gazdasági fejlődését tette lehetővé. Ugyanakkor a folyamat jelentős egyenlőtlenségekkel és feszültségekkel is jár.

Az egyes régiók közötti bér- és szabályozásbeli különbségeket kiaknázó multinacionális cégek hatalmas nyereségre tesznek szert, miközben számos helyen, elsősorban a fejlett országokban – ahonnan a termelés kitelepül – munkanélküliséget, létbizonytalanságot teremtenek, míg a másik oldalon az olcsó munkaerőt a végletekig kihasználják. A társadalmi problémák megoldása az egyre kevesebb eszközzel rendelkező helyi kormányokra hárul, míg a nyereség az egyre koncentráltabb pénzügyi központokban halmozódik fel, aláásva a Nyugat társadalmi rendszereinek legfőbb értékét, a politika demokratikus ellenőrzését.

A globalizáció nem természetes folyamat, de működik benne egy pozitív visszacsatolás. Mint láttuk, a tőke nagy multinacionális korporációk kezében történő felhalmozódása gazdaságpolitikai döntések –

a liberalizáció, dereguláció, privatizáció – következménye, amelyeket olyan politikusok hoznak, akik viszonzásképpen kampánypénzeket, jól jövedelmező állásokat kaphatnak, és cserébe lehetővé teszik a vagyon és a gazdasági és politikai hatalom további koncentrációját.

Az euroatlanti térség politikusai már régen nem választóik érdekeit és értékrendjét képviselik, mint ahogy azt a Gallup egy 1999-es, hatvan országra és ötvenhétezer emberre kiterjedő vizsgálata kimutatta (Gallup International Millennium Survey, 1999).

A vizsgálat szerint számos nyugati demokráciában – közöttük az Egyesült Királyságban, Svédországban, Dániában, Finnországban, Franciaországban és Hollandiában – az emberek többségének az volt a véleménye, hogy a választások ugyan szabadok, de az országot mégsem a népakarat szerint kormányozzák.

A műszaki fejlődést nyilvánvalóan nem lehet visszafordítani, a kiegyensúlyozott nemzetközi kereskedelem pedig mindenki számára hasznos lehet. E folyamatnak azonban nem szükségszerűen kell együtt járnia azzal, hogy a globális elit felülírja a népakaratot. Az előttünk álló időszak egyik legfontosabb kérdése az lesz, hogy tovább folytatódik-e a tőkés társaságok globalizációnak nevezett nemzetek feletti uralma, vagy a nemzetek vissza tudják-e szerezni befolyásukat saját sorsuk irányítása felett.

Magyar Hírlap

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
Kecskeméti Kurázsi Táncműhely látogatása a Népfőiskolán
2018. május 13.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Kölcsey Kör: Nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek

Budapest, Polgárok Háza
2018. május 16. 18.00 óra

Kölcsey Kör: A migrációról – másként

Kecskemét, Hírös Turisztikai Központ
2018. április 26. 18.00

Kölcsey Kör: Egymillió

Budapest, Polgárok Háza
2018. március 6. 18.00

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

20070311fidesz.jpg

20070311kdnp.jpg

20070311kisgazda.jpg

20080708Fidelitas.jpg

2008082382_lungo_drom.jpg


Lakitelek Népfőiskola

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Keresztény Élet


Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


© Nemzeti Fórum :: Webmester :: Oldaltérkép