Menü
Hírek
Programok
Sajtószoba
Interjúk
Nézőpont
Kölcsey Kör
Keresztény Élet
Lapszámok
Országgyűlési tudósítások
Arckép
Szemle
Keresztény Élet archívum

Képviselők

Bartos Mónika
Bóna Zoltán
Font Sándor
Kovács Sándor
Lezsák Sándor
Szászfalvi László
V. Németh Zsolt

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért

2018. május 25. péntek
Történet | Képviselők | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Lóránt Károly: Fazola Fesztivál
2017. szeptember 26.

Fazola Henrik egri lakatosmester Mária Teréziától 1770. július 28-i dátummal alapítólevelet kapott egy vasgyár telepítésére Diósgyőrben. A hozzá szükséges vasolvasztó a Garadna völgyében, Ómassán 1772-ben kezdte meg működését, s ettől az időponttól számítják a hazai iparosodás megindulását.

A német származású vasműves huszonnyolc éves korában telepedett le Eger városában, és Barkóczy Ferenc egri püspök, Heves megye főispánja megbízásából elkészítette az épülő vármegyeháza kovácsoltvas kapuit, illetve díszeit és más lakatosmunkákat végzett. Számos alkotása máig fennmaradt. Műhelyéből olyan, ma már műemléknek minősülő iparművészeti kovácsoltvas-munkák kerültek ki, mint az egri vármegyeháza szőlőfürtös és címeres rácsos kovácsoltvas kapui, vagy a főkapu feletti félköríves betétrács. Működése eredményeként nagy vagyonra tett szert, ebből épült a kohó és a vasgyár. A vasgyártásban azonban már nem volt ilyen sikeres, a bükki vasércről kiderült, hogy gyenge minőségű, szállítása költséges, a vasműhöz szükséges Garadna patak vízhozama pedig ugyancsak változó, ami miatt a gyártást hetekre le kellett állítani, nem csoda, hogy Fazola Henriknek most már nem a vagyona, hanem az adóssága gyarapodott.

A német mentalitású gyáriparos nem illeszkedhetett környezete elavult társadalmi elitjébe sem, és mint a művészetek iránt is fogékony lelkületű ember, nehezen viselte ezt a kirekesztettséget. Egy idő után hitét, küzdőképességét elvesztve, fizikailag is összeroppant, 1779 áprilisában, negyvenkilenc évesen hunyt el, hamvai Hámor köz­ségben jeltelen sírban nyugszanak. Eredeti elképzelését halála után húsz-harminc évvel fia, Fazola Frigyes vitte sikerre. Irányításával az 1810-es évek elején Újmassán egy akkor korszerűnek számító faszenes nagyolvasztó épült a vízellátás egyenletességét biztosító tározóval, a Hámori-tóval.

A diósgyőri vasművesség felvirágzott: a következő csaknem kétszáz évben Diósgyőr lett a hazai vas- és acélgyártás egyik fellegvára. És a vasra szükség is volt. Az iparosodó ország, a beinduló gépgyártás, a vasúthálózat kiépítése, a fellendülő építkezések egyre több vasat igényeltek. A 19. század elején a vastermelés még csak tízezer tonna körül mozgott, a kiegyezés környékén már elérte a százezer tonnát, és a század végére ötszázezer tonnára nőtt, a harmincas évek nagy válsága előtt pedig megközelítette az egymillió tonnát.

A 20. század eleji válságok után az igazi gyors növekedés a szocialista iparosítással indult be. Az 1950-ben egymillió tonna acéltermelés tíz év alatt megkétszereződött, majd a következő húsz évben megint megduplázódott. A csúcs évi négymillió tonna volt, ami azért még nem a csillagos ég, amit Rákosi ígért, de nem is kevés. És itt elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amely a későbbi mondanivaló szempontjából fontos lesz, mégpedig ahhoz, hogy mennyiben voltunk a vas és acél országa.

A Rákosi-korszak joggal marad meg lidércnyomásként a magyarok emlékezetében, ám az semmiképpen sem mondható, hogy az acélgyártás túlzott lett volna. Egy főre vetítve fele volt a csehszlováknak, és általában jóval kisebb, mint a fejlett ipari országoké. Egy új vasmű létrehozásához a magyar kormány már a második világháború előtt nekilátott. Győrben lett volna, de 1944-ben a szövetségesek lebombázták, ehelyett épült pár év múlva a dunaújvárosi. A korszakról tudnunk kell, hogy ebben az időben az egy főre jutó acéltermelés a fejlettség olyan mutatója volt, mint ma a száz főre jutó szélessávúinternet-elő­fizetők száma, és Rákosi sem mondott sokkal többet, mint ma azok a politikusok, akik úgy gondolják, hogy az euró néhány éven belül – negatív hatások nélkül – bevezethető.

Az acélgyártás azonban úgy maradt meg a politizáló közvéleményben, mint egy szörnyű korszak jelképe, amely azután az egész magyar iparra kisugárzott. Ebben meghatározó szerepet játszottak azok a valaha progresszívnek nevezett, ma neoliberálisnak titulált közgazdászok, akik a szak- és napilapokban nem győzték pocskondiázni az ipart, piszkos tizenkettőnek nevezve a legnagyobb magyar vállalatokat.

A kritikában, az adottságoktól, például a fejlett piacoktól való elzártságtól eltekintő számonkérés mellett a hatalmi versengés is szerepet játszott. A többnyire munkás-paraszt származék műszaki végzettségű ipari vezetők serege egészen más tenyészet volt, mint az őket kritizáló belvárosi közgazdász értelmiség. Végül, főleg az ország eladósítása nyomán, az utóbbiak kerekedtek felül. Ami tragikus eredménnyel járt a rendszerváltozás során, amikor ezek a hangadók ugyanazzal a valós adottságokat számba nem vevő türelmetlenséggel siettették a piacgazdaság kialakítását, mint annak idején Rákosi a vas- és acél országának eljövetelét.

Az eredmény jól ismert: a magyar gazdaság, ezen belül különösen az ipar és az építőipar összeomlott, négy év alatt a munkahelyek egyharmada szűnt meg, évszázados múltra visszatekintő vállalatok, iparágak haltak el a mögöttük lévő ipari kutatóintézetekkel együtt, az enyészetnek adva át azt az egy évszázad alatt felhalmozódott tudást, amely a két világháború között a magyar ipar nem kevés termékét világszínvonalra emelte.

Ennek a rombolásnak szomorú jelképe a Fazola Henrik által kétszázötven évvel ezelőtt kezdeményezett diósgyőri acélgyártás tönkremenetele. Húszezer munkahely és egy termelési kultúra szűnt meg, azok a jóléti szolgáltatások, amelyeket egy nagyvállalat tudott nyújtani dolgozóinak, semmivé váltak, és azok a társadalmi rétegek (főleg cigányok), amelyek a vasgyár olvasztótégelyében már erősen megindultak az integrálódás útján, újra kitaszítottakká váltak. Nem kellett volna, hogy így történjen.

Más, volt szocialista országokban messze nem volt akkora az acélgyártás visszaesése, mint Magyarországon. Míg nálunk a termelés a négymillió tonnás csúcshoz képest egynegyedére, a lengyeleknél és a cseheknél kevesebb, mint a felére esett vissza, a szlovákoknál pedig nem is volt visszaesés. Az ötmil­liós Szlovákia ma annyi acélt termel, mint mi csúcsidőben, az osztrákok pedig még növelték is termelésüket, ma hetven százalékkal több acélt gyártanak, mint 1990-ben. Acéltermelésünk nem azért csökkent ilyen mértékben, mintha kevesebb acélra lenne szükségünk, hiszen az egy főre jutó acélfelhasználásunk a rendszerváltás óta nem változott lényegesen, hanem az történt, hogy a kiesett kapacitások miatti hiányt importból szerezzük be. Ma acélfelhasználásunk nyolcvan százalékát importáljuk. Ha a jövőben fejleszteni kívánjunk infrastruktúránkat, mondjuk korszerű, nagysebességű vasútvonalakat vagy atomerőművet kívánunk építeni, ha be akarunk dolgozni a hazánkban letelepedett külföldi gépipari vállalatoknak, még több acélra lesz szükségünk, mégpedig a nemesebb fajtából.

Ebben a helyzetben még a diósgyőri acélgyártás is feléledhet, legalábbis ezt remélik azok a szakemberek, bányászok, kohászok és erdőmérnökök (mert az erdészet történelmileg kapcsolódott mind a bányászathoz, mind a vasgyártáshoz), akik tizenegy évvel ezelőtt megszervezték a Fazola Fesztivált Újmassán, a Fazola Henrik fia, Frigyes által épített és máig meglévő, ma már persze ipari műemlékként funkcionáló kohónál.

Az idén szeptember 15–16-án rendezett megemlékezés első napja tudományos előadásokból állt, amelyeket Kerpely Antal emlékének szenteltek, aki a selmeci bányászati akadémia vaskohászattani tanszékének első professzora és tanszékvezetője, majd a dualizmus kori kincstári vasgyárak vezetője volt, és joggal tekintenek rá úgy, mint a modern vasipar hazai megteremtőjére. A szakmán kívüli vendégek számára azonban érdekesebb lehetett a másnap, az újmassai kohónál tartott ünnepség, ahova egyenruhában felvonultak a valamikori bányászok, kohászok és erdészek és a szakma jelenlegi tanulói. Megható volt, amikor felhangzott a bányászok himnusza, és a szakma öregje és fiatalja együtt énekelte: Szerencse fel! Szerencse le! Ilyen a bányász élete. / Váratlan vész rohanja meg, mint bérctetőt a fergeteg. (...) Nincsen madár, lomb se fakad, ott a nehéz sziklák alatt. / Mégis a szív úgy feldobog, a csille száll, a mécs lobog. / Örök homály, vad éjszaka, mégis közel az ég oda. / Csillog a mécs, sugárt lövell, Szerencse fel! Szerencse fel! Dallamára talán sokan emlékeznek, szomorú alkalmakkor, bányaszerencsétlenségek alkalmával hallhattuk a rádióban.

Az ünnepség a szakma öregjeinek és fiataljainak találkozásáról, a szakma- és hazaszeretetről, az összetartásról és a hitről szólt, arról, hogy a kétszázötven éves szakmai kultúra megmaradhat, hogy az idősek tudásukat átadhatják a fiataloknak, hogy lesz még acélgyártás Diós­győrben, hogy az ősi kohó nem hűlt ki örökre!

Magyar Hírlap

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
Kecskeméti Kurázsi Táncműhely látogatása a Népfőiskolán
2018. május 13.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Kölcsey Kör: Nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek

Budapest, Polgárok Háza
2018. május 16. 18.00 óra

Kölcsey Kör: A migrációról – másként

Kecskemét, Hírös Turisztikai Központ
2018. április 26. 18.00

Kölcsey Kör: Egymillió

Budapest, Polgárok Háza
2018. március 6. 18.00

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

20070311fidesz.jpg

20070311kdnp.jpg

20070311kisgazda.jpg

20080708Fidelitas.jpg

2008082382_lungo_drom.jpg


Lakitelek Népfőiskola

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Keresztény Élet


Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


© Nemzeti Fórum :: Webmester :: Oldaltérkép