Menü
Hírek
Programok
Sajtószoba
Interjúk
Nézőpont
Kölcsey Kör
Keresztény Élet
Lapszámok
Országgyűlési tudósítások
Arckép
Szemle
Keresztény Élet archívum

Képviselők

Bartos Mónika
Bóna Zoltán
Font Sándor
Kovács Sándor
Lezsák Sándor
Szászfalvi László
V. Németh Zsolt

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért

2018. október 18. csütörtök
Történet | Képviselők | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Lóránt Károly: Eszméljünk!
2017. október 17.

Mostanában gyakran gondolok Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének arra a sorára, amely így hangzik: „Eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe”.

Úgy érzem, foglyai vagyunk a Nyugat-Európát, de tágabban az egész euro¬atlanti térséget ma uraló eszmeáramlatoknak, és legföljebb csak tiltakozni tudunk a ránk erőltetett axiómák (megkérdőjelezhetetlen igazságok) és premisszák (igaznak feltételezett állítások) és az azokból logikailag már hibátlanul levezetett következtetések ellen. Hogy rögtön példát is mondjak, ha az állam – mint tudjuk – a legrosszabb tulajdonos (ez az axióma), akkor bármiféle privatizáció csak javíthat a helyzeten: felelőtlenül le lehet rombolni százéves iparágakat. Ha az uniós szerződés szerint „az unió közös menekültügyi, kiegészítő és ideiglenes védelem nyújtására vonatkozó politikát alakít azzal a céllal, hogy a nemzetközi védelmet igénylő harmadik országbeli állampolgárok mindegyike számára megfelelő jogállást kínáljon és biztosítsa a visszaküldés tilalma elvének tiszteletben tartását”, és ezek után az unió vezetése a gazdasági migránsokat menekülteknek nyilvánítja (egyébként az erre vonatkozó 1951-es genfi egyezmény definíciójával ellentétesen), akkor logikus, hogy be kell őket fogadnunk. Ha nem, akkor megsértjük a szerződésben számos helyen emlegetett szolidaritást, amelyért büntetés jár – legalábbis egyes uniós politikusok szerint. (Zárójelben megjegyezve: a Lisszaboni Szerződés vonatkozó pontjai kizárólag ideiglenes védelemről és nem állandó letelepítésről szólnak, tehát az állandó letelepítésre irányuló követeléseknek semmilyen uniós jogalapjuk nincs.)

Ma az európai uniót, illetve az euroatlanti térséget két eszmeáramlat uralja, amelynek egyike a gazdasági, a másik a társadalmi szférára terjed ki.

A gazdasági eszmeáramlat a neo¬liberalizmus, amelynek alapvető tanítása az, hogy a szabad piacgazdaság hatékonyan működik (ez az axióma), és ebből következően minden a gazdaságba az állam által történő beavatkozás végül is csak ronthat a gazdaság hatékonyságán (ez a következtetés és a követendő gazdaságpolitika alapja). Bár ezt az elvet eleinte csak nemzetgazdaságokra tekintették érvényesnek, a tőke nemzetközivé válásával ez az elv is nemzetközivé vált. Erre épül az euró¬pai gazdasági integráció egész koncepciója, amelynek szerződésben megfogalmazott legfontosabb elve a négy szabadságjog, vagyis az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlása. A nagy nemzetközi cégek megjelenésével azután ez az elv „globalizáció” néven kisebb-nagyobb megkötésekkel kiterjedt az egész világra. Ma a nemzetközi kereskedelem mintegy a fele a multinacionális cégek egyes vállalatai közötti áruszállítás, amelynek legfőbb mozgatórugója a fejlett és fejlődő országok közötti bérkülönbségekben rejlő profitszerzési lehetőség. Azzal senki sem törődik, hogy ez a folyamat hosszú távon szükségképpen egy olyan kiegyenlítődési folyamathoz vezet, amelyben a fejlett országok bérszínvonala stagnál vagy csökken, a bérszínvonalhoz tartozó infrastruktúra leromlásával együtt. Mindenki tudja, hogy a pénzpiacokon érték nem keletkezik, mégis hatalmas tőkék forognak a világ pénzpiacain, mert az árszínvonalak, kamatok eltéréséből, az árfolyamok hullámzásából hatalmas (a reálgazdaságba való befektetéseknél lényegesen nagyobb) hasznot húzhatnak azok, akiknek szerencséjük van, manipulálni tudják a pia¬cot, vagy csak gyorsabb komputereik, ügyesebb programjaik vannak. Nyilvánvaló, hogy ez a spekulációs játék nem járul hozzá semelyik ország gazdasági jólétéhez sem. Ilyen mértékű elterjedése azzal kapcsolatos, hogy a nemzetközi tőke a demokratikusan választott pártok fölé nőtt, mindenekelőtt a pártok és politikusok pénzelése révén.

Az euroatlanti térség társadalmi szféráját alapvetően a harmincas években a Frankfurti Egyetem (Goethe-Universität Frankfurt am Main) keretében létrehozott Társadalomkutatási Intézethez kapcsolódó kutatók, az úgynevezett frankfurti iskola eszmerendszere uralja. A frankfurti iskolát olyan marxisták hozták létre, akik nem fogadták el a Szovjetunióban megvalósult rendszert (igaz, Sztálin sem nagyon szerette őket), de a nyugati proletariátus forradalmiságában sem bíztak. Úgy gondolták, hogy a tömeg elfogadja azt, amit a burzsoá rendszer nyújt nekik (vagyis a növekvő életszínvonalat, a fogyasztási cikkek egyre bővülő körét), és így – ahogy a frankfurti iskola legnagyobb hatású képviselője, Herbert Marcuse írta – egydimenziósokká, forradalomra alkalmatlanokká váltak. Ezzel szemben egy szűk elit és az elégedetlen kisebbségek lehetnek a kívánatos társadalmi forradalom bázisai. A frankfurti iskola egy másik neves képviselőjének, Theodor W. Adornónak alapvető gondolata az volt, hogy a burzsoá rendszer a tömegkultúrán keresztül uralkodik a társadalom felett, ezért kritikáját elsősorban a kultúra felé irányította. A „burzsoá kultúra” bírálata azonban az idők során az egész nyugati kultúrának, sőt a nyugati civilizációnak egyetemes bírálatává torzult. Módszerük a „kritikai elmélet”, volt, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy mindent, ami elébük került, különösen a nyugati kulturális hagyományokat, kritika tárgyává tettek és megkérdőjeleztek. A frankfurti iskola elméleteibe beépítette az akkor éppen igen divatos freudi nézeteket is, amelyek szerint a lelki torzulásokat a szexuális ösztönöknek a felettes én, vagyis a társadalmi normák, az erkölcsi és egyéb szabályok okozta elfojtása okozza. Freud elmélete jól illett a frankfurti iskola társadalmi elnyomással kapcsolatos gondolataiba, és az iskola első átütő sikerét is ezen a téren érte el, amikor 1968 májusában a párizsi diákok a szexuális forradalom jegyében – Daniel Cohn Bendit vezérletével – megrohamozták a leánykollégiumokat.

A frankfurti iskola tanításai lassan, évtizedeken keresztül szivárogtak be a nyugati közgondolkodásba, elsősorban úgy, hogy az 1968-as „forradalmi nemzedék”, a német baloldali diákvezér, Rudi Dutschke az „intézményekbe történő hosszú menetelésre” irányuló útmutatása nyomán, fokozatosan elfoglalta az egyetemeket, a pártokat, a politikai posztokat és a médiát. Két, széles körben ismert képviselőjük: Joschka Fischer volt német külügyminiszter és Jose Manuel Barroso volt európai bizottsági elnök.

A frankfurti iskola mai tanítványai jól kijönnek a globalista erőkkel, amelyekkel mindenekelőtt az elittudatban és az internacionalizmusukban egyeznek. Míg a hagyományos marxisták központi kérdése a tőke kisajátítása volt, a frankfurtiak ezzel nem törődnek, sokkal fontosabb számukra a nyugati civilizáció kulturális örökségének megkérdőjelezése, amiért kultúrmarxistáknak is nevezik őket. Ideológiájukból az is következik, hogy mivel a nép leküzdhetetlen „egydimenzióssága” folytán nem képes felfogni saját javát, a forradalmi változtatásokat erőszakkal, a nép akarata ellenében kell végrehajtaniuk, innen a „politikailag nem korrekt” beszéd elnyomásának, ma már büntetésének, ideológiai megalapozottsága.

A globalizmussal és a kultúrmarxizmussal csak úgy vehetjük fel a harcot, ha egyrészt rámutatunk filozófiai gyökereikre, vagyis azokra az axiómákra, amelyekre ezek felépülnek, és egyenként megkérdőjelezzük őket. Emellett ki kell alakítanunk a saját nézeteinket, a saját axiómáinkat, amelyre saját filozófiai rendszerünket alapozzuk. Gazdasági téren például nyugodtan megkérdőjelezhetjük a négy szabadságjogot, amely a kevésbé fejlett országok felzárkózását nem segíti, sőt nagyban akadályozza (a gazdaságtörténet nem ismer olyan felzárkózást, amely a belső gazdaságot teljesen kiszolgáltatta volna a nemzetközi tőkének). Ehelyett fel kell vetni egy olyan intézmény létrehozásának gondolatát, amelynek fő feladata a felzárkózás feltételeinek megteremtése. Erre a célra fel lehetne használni a ma is létező Európai Gazdasági és Szociális Bizottságot és a Régiók Bizottságát. Az unió egészét tekintve pedig korlátozni kellene az olcsó bérű országok versenyét, más utakat keresve azok egyébként szükséges és helyes megsegítésére, például olyan módon, hogy a helyi ipar és mezőgazdaság helyi szükségletekre történő fejlesztését támogatjuk.

Társadalmi téren pedig a kultúrmarxizmus tanításával szemben az európai kulturális hagyományok tudatosítására kell törekedni. Abba kell hagyni az európai múlt megkérdőjelezését, el kell utasítani a folyamatosan sulykolt bűntudatot (még a németek esetében is) és meg kell szervezni azoknak az euró¬pai íróknak, újságíróknak, művészeknek és a hozzájuk tartozó médiának (szaklapoknak, újságoknak, rádióknak, televíziónak) az együttműködő hálózatát, amelyek tenni akarnak – és tesznek is – egy egészséges európai – és ezen belül nemzeti – öntudat helyreállítása érdekében.

Magyar Hírlap

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
Kurultaj szervezőinek díszvacsorája Bugacon
2018. október 12.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Puszták Aranya c. kiállítás megnyitója

Kápolnásnyék
2018. október 13. 11.00

Keleti Nyelveket Ismertető tanfolyamok

Kezdő szinten: azeri, belarusz, grúz, kazah és haladó szinten: belarusz nyelvből.
Jelentkezési határidő: 2018. október 22.

Lezsák Sándor előadása Pécsett

Pécs, BTK/TTK épület
2018. október 3. 18.00

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

20070311fidesz.jpg

20070311kdnp.jpg

20070311kisgazda.jpg

20080708Fidelitas.jpg

2008082382_lungo_drom.jpg


Lakitelek Népfőiskola

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Keresztény Élet


Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


© Nemzeti Fórum :: Webmester :: Oldaltérkép