Menü
Hírek
Programok
Sajtószoba
Interjúk
Nézőpont
Kölcsey Kör
Keresztény Élet
Lapszámok
Országgyűlési tudósítások
Arckép
Szemle
Keresztény Élet archívum

Képviselők

Bartos Mónika
Bóna Zoltán
Font Sándor
Kovács Sándor
Lezsák Sándor
Szászfalvi László
V. Németh Zsolt

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért

2018. július 22. vasárnap
Történet | Képviselők | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Lóránt Károly: Az euró nem gazdasági, hanem politikai projekt
2017. augusztus 27.

Most, hogy hazánkban újraéledt az euró bevezetésének gondolata, sőt vannak olyan erők, amelyek népszavazást kívánnak róla tartani, olyan kérdést feltéve a közvéleménynek, amelynek megítéléséről fogalma sem lehet, de – mint ahogy az a felteendő kérdésből kitűnik – a kezdeményezőknek sincs, érdemes sokadszorra is áttekinteni, hogy milyen célokat is szolgál az euró.

A gazdasági és monetáris unió már a hatvanas évek végétől az euró­pai vezetők meg-megújuló törekvése volt, azzal érvelve, hogy a közös valuta magasabb gazdasági növekedést és foglalkoztatottságot fog eredményezni. A hatvanas évek végén Pierre Werner luxem­bourgi miniszterelnök megbízást kapott annak tanulmányozására, hogy hogyan lehetne elérni a közös valuta 1980-ra történő bevezetését. Az 1970-ben elkészült Werner-jelentés fő mondanivalója az volt, hogy a vámok kölcsönös lebontása után és a tőke szabad áramlása mellett csak akkor lehet biztosítani a megfelelő növekedést, ha a tagországok a gazdaságpolitikájukat megfelelően összehangolják, ennek fő eszköze pedig a közös pénz, amelyet három fázisban hoznának létre.

Az első fázis a gazdaságpolitikák összehangolása olyan módon, hogy az csökkentse az árfolyam-ingadozásokat, a második fázis az egységes gazdaságpolitika kidolgozása és az árfolyam-ingadozások megszüntetése, végül a harmadik fázisban rögzítik az árfolyamokat és létrehozzák a központi bankok közösségi rendszerét. A Werner-terv szerint a fizetési mérleg kérdésének csak a közösségen kívüli országokkal szemben lesz jelentősége, mert a közösségen belül a termelési tényezők szabad áramlása és a pénzügyi átcsoportosítások ezt a problémát megoldják. Az elképzelés nagy hangsúlyt helyezett a költségvetési politikákra, és jelezte, hogy a regionális és strukturális kérdések egy részének megoldását közösségi szintre kell emelni. A dokumentumban a szociális partnerekkel való egyeztetés szükségessége is többször felmerül.

A Werner-tervet azonban végül nem valósították meg, mert a Bretton Woods-i rendszer összeomlása és az Egyesült Államok kormányának 1971 során hozott azon döntése, hogy lebegteti a dollár árfolyamát, az árfolyamok instabilitási hullámát indította el, ami szétzilálta az európai pénznemek közötti paritásokat, és ezzel a gazdasági és monetáris unió megvalósítására irányuló törekvés hirtelen megtorpant.

Közel egy évtizedes szünet után azonban az egységtörekvések újból felerősödtek, 1979-ben létrehozták az európai monetáris rendszert, amelynek az volt a lényege, hogy a tagországok fizetési eszközeiből létrehozott valutakosárhoz (european currency unite – ECU) képest az egyes országok árfolyamai nem térhettek el nagyobb mértékben, mint 2,25 százalék.

De közben is történt valami, mégpedig a gazdasági politikai integrációhoz szükséges költségvetési politikák felmérése, ezt szolgálta a MacDougall skót közgazdászprofesszor vezetésével létrehozott munkacsoport jelentése. A jelentés öt szövetségi állam (NSZK, Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Svájc) és három egységes állam (Franciaország, Olaszország és Nagy-Britannia) költségvetési politikájának részletes elemzésével azt vizsgálta, hogy az egyes országrészek közötti különbségek mérséklése mekkora jövedelemátcsoportosítást igényel. A tanulságok szerint az integráció kezdeti szintje a GDP 2,0-2,5 százalékának központosítását igényli, ami az integráció egy magasabb szintjén (itt tartunk most) öt-hét százalékra emelkedne, és egy, az Egyesült Államokhoz hasonló szövetségi állam esetén a GDP 25 százalékának központosítására lenne szükség.

Az európai monetáris rendszer sikeresen működött, és ezen felbátorodva az unió vezetői megbízták az Európai Bizottság elnökét, Jacques Delorst, hogy a tagországok központi bankjainak vezetőivel együtt dolgozzon ki egy programot a monetáris unió (az euró) megvalósítására. Az 1989-ben benyújtott Delors-jelentés lényegében a Werner-tervet konkretizálta, szintén három fázisra bontva az egységes pénz bevezetését, ám már sokkal kevésbé foglalkozott az egyes országok közötti különbségek kezelésével, a szociális partnerekkel való konzultáció lehetősége és az a gondolat, hogy a szerkezeti problémák megoldása központi, közösségi feladat is, teljesen hiányzott belőle.

A jelentés hangsúlyozta ugyan, hogy a gazdasági és monetáris unió létrehozásával az egyes országok gazdaságpolitikai mozgástere jelentősen szűkül, de a problémákat megoldhatónak tartotta a piaci mechanizmusok hatásaival, illetve a strukturális alapok megkétszerezésével. A MacDougall-jelentésről, vagyis az integráció pénzügyi transzferek iránti igényeiről pedig – mind a mai napig – teljesen megfeledkeztek. A Delors-jelentés végül is a jól ismert maastrichti kritériumokban öltött testet.

Nemzetközi pénzügyi szakértők már az első pillanattól kezdve megkérdőjelezték az euró működőképességét. Az egyik első ilyen kritika 1991-ben Wynne Godley Camb­ridge-i közgazdászprofesszortól (és egy időben angol pénzügyminiszter-helyettestől) származott, aki rámutatott, hogy szemben a Delors-jelentés felfogásával, hogy a közös pénz bevezetésével az egyes országok fizetésimérleg-problémái megszűnnek, pont ennek az ellenkezője fog bekövetkezni, az egyes országok még inkább rá lesznek szorítva, hogy importjukat exportjukkal fedezzék. Arra is rámutatott, hogy milyen problémák fognak származni abból, hogy az egyes kormányok nem dönthetnek arról, hogy költségvetési hiányuk valamely százalékát jegybanki kölcsönnel (vagyis pénzteremtéssel) finanszírozzák. Minden felvetése a későbbiek során teljes mértékben igazolódott – egyik példa rá a görög válság.

Milton Friedman Nobel-díjas amerikai közgazdász az euró bevezetését hatalmas hibának tartotta. Ezzel kapcsolatban 1997-ben a The Wall Street Journalnak a következőket nyilatkozta: „Már hosszú idő óta az a véleményem, hogy az euró hátrányai meghaladják az előnyeit. Az eurózóna potenciális tagjai sem elegendően rugalmas bérekkel és árakkal, sem elegendően mobil munkaerővel, sem pedig megfelelően hatékony pénzügyi kompenzációs mechanizmussal nem rendelkeznek, amelyek kompenzálhatnák a rugalmas valutaárfolyam elvesztésének hatását. (…) A valószínű eredmény az lesz, hogy az övezetben az egyes országokat eltérő módon érintő külső hatások, amelyeket az árfolyamok megváltoztatásával könnyedén kezelni lehetett volna, megosztó politikai vitákká alakulnak át, és az egyes országok közötti politikai feszültségeket fogják növelni. (…) A politikai egyesülés megteremtheti a pénzügyi unió feltételeit, de egy nem megfelelő feltételek mellett bevezetett monetáris unió a politikai egyesülési folyamat akadálya lesz.”

Milton Friedman szerint (Hoover Digest 1998/2) a Franciaországnak hatalmas gazdasági károkat okozó eurót azért vezették be, mert Francois Mitterrand és Helmut Kohl úgy gondolta, ők azok az európai vezetők, akik még megtapasztalták a második világháború borzalmait, és egy olyan rendszert kívántak kialakítani, amely lehetetlenné teszi, hogy még egyszer ilyen előforduljon Európában.

Lámfalussy Sándor, aki részt vett a Delors-bizottságban, majd az Euró­pai Monetáris Intézet (az Európai Központi Bank elődje) elnökeként ő felelt az euró bevezetésének előkészítéséért, 2004. március 9-én a Mindentudás Egyetemén elhangzott előadásában a következőképpen mutatta be az euró bevezetésének hátterét: „A berlini fal összeomlása majdnem biztossá tette, hogy Németország előbb-utóbb egyesül, ami döntő szerepet játszott a monetáris unió előkészítésének felgyorsulásában. Ennek hátterében a Kohl–Mitterrand-alku állt: Franciaország (de nem csak Franciaország) elfogadja a német egységet, ugyanakkor a Német Szövetségi Köztársaság elfogadja a monetáris uniót – amely együtt jár a német márkának – és a német márka hegemóniájának – a megszüntetésével.”

Még számos autentikus forrást – és uniós statisztikákat is – lehetne idézni annak bizonyítására, hogy az euró közgazdasági szempontból nem állja meg a helyét, nem azokat az előnyöket hozza, amelyeket propagálói neki tulajdonítanak, sokkal inkább azokat a hátrányokat, amelyekre a kritikusai már a legelején rámutattak, és ezen a 2008. évi válságot követő módosítások, például az egyes tagállamok költségvetését tehermentesítő bankunió, sem segítenek. Az európai politikai és gazdasági elit alapvetően politikai okokból, a térség feletti teljes ellenőrzés elérése, a nemzetállamok gyakorlati megszűnésével járó európai birodalom létrehozása érdekében erőlteti az euró bevezetését. Mindezeket figyelembe véve a gyengébben fejlett vagy a szuverenitásukat teljesen feladni nem akaró országoknak nem érdekük az eurozónába való belépés.

Magyar Hírlap

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
Nemzeti Fórum Piknik Petőfiszálláson
2018. július 6.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Kölcsey Kör: Nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek

Budapest, Polgárok Háza
2018. május 16. 18.00 óra

Kölcsey Kör: A migrációról – másként

Kecskemét, Hírös Turisztikai Központ
2018. április 26. 18.00

Kölcsey Kör: Egymillió

Budapest, Polgárok Háza
2018. március 6. 18.00

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

20070311fidesz.jpg

20070311kdnp.jpg

20070311kisgazda.jpg

20080708Fidelitas.jpg

2008082382_lungo_drom.jpg


Lakitelek Népfőiskola

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Keresztény Élet


Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


© Nemzeti Fórum :: Webmester :: Oldaltérkép