Menü
Hírek
Programok
Sajtószoba
Interjúk
Nézőpont
Kölcsey Kör
Keresztény Élet
Lapszámok
Országgyűlési tudósítások
Arckép
Szemle
Keresztény Élet archívum

Képviselők

Bartos Mónika
Bóna Zoltán
Font Sándor
Kovács Sándor
Lezsák Sándor
Szászfalvi László
V. Németh Zsolt

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért

2018. október 23. kedd
Történet | Képviselők | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Lóránt Károly: A Ribbentrop-terv
2017. július 1.

Európa egyesítésének gondolata a Római Birodalom felbomlása óta kísérti az európai uralkodókat, politikusokat és gondolkodókat. Az első megvalósítása Nagy Károly birodalma volt, amely területileg nagyon hasonlított arra a konstruk­ció­ra, amelyet majd az Európai Szén és Acélközösség (Montánunió) és annak nyomán az Európai Gazdasági Közösség valósít meg.

Nagy Károly birodalma hamarosan felbomlott, de a belőle kialakult Német-Római Birodalom több mint nyolcszáz éven keresztül állt fenn, keretet adva számos kisebb-nagyobb független királyságnak, hercegségnek, püspökségnek és városnak. Később az európai keresztény királyok akartak összefogni az oszmán terjeszkedéssel szemben, majd a 19. század közepén nem más, mint a nagy francia író, Victor Hugo vetette fel egy európai föderáció gondolatát. A 20. században azután szinte minden évtizedben felbukkant egy-egy Európa-terv. Ilyen volt a múlt század húszas éveiben Richard Coudenhove-Kalergi páneurópai uniója, de komolyra a dolog akkor fordult, amikor Jean Monnet francia likőrkereskedő, De Gaulle Algériában felállított ideiglenes kormánya Nemzeti Felszabadítási Bizottságának tagja állt elő javaslatával. Monnet 1943-ban a következők deklarációval fordult a bizottsághoz: „Nem lesz béke Európában, ha az államokat a nemzeti szuverenitás alapján állítják helyre… Európa országai túl kicsik, hogy népeiknek biztosítani tudják a szükséges prosperitást és társadalmi fejlődést. Az európai államoknak egy föderációt kell magukból kialakítani.” Ez vezetett azután 1950-ben a Schuman-deklarációhoz, majd egy évvel később a Montánunió megalakításához.

Kevesen tudják azonban, hogy ugyanabban az évben, amikor Mon­net a Nemzeti Felszabadítási Bizottságnak felvetette javaslatát, Joachim von Ribbentrop német birodalmi külügyminiszter is előállt egy javaslattal, mégpedig megle­pően hasonló érveléssel. „Hogy az európai népek közös sorsának egy érzékelhető kifejezést adjunk, és hogy biztosítsuk, hogy háború soha többé ne törjön ki közöttük, az itt képviselt államok örök időkre egy Európai Konföderációt létesítettek” – mondta volna ki a szerződés, ha a háború Ribbentrop reményei szerint alakul. A konföderáció megalapítói ugyanazok lettek volna, mint a Montánunió esetében, kiegészítve a német befolyás alatt álló közép- euró­pai és balti államokkal. Sőt még egy német–olasz acélegyezményt is előirányoztak, hasonlót a Montánunióhoz. Ribbentropnak ezzel a tervvel az elsődleges célja az volt, hogy a háborút úgy lehessen feltüntetni, mint Európa harcát a bolsevizmus és az Európára törő angolszász hatalmakkal szemben.

A hasonlóság ellenére volt néhány lényeges különbség a két terv között. Monnet föderációról beszél, ami szoros kötelék, míg Ribbentrop konföderációról, ami egy sokkal lazább kötelék, az általa javasolt konstrukció a szoros kulturális kapcsolatok mellett kiemeli pél­dául a nemzeti karakter megtartását és a belső ügyekben való önállóságot. Mindezt természetesen a Nagynémet Birodalom vezető szerepe és a „subgermanischen” (keleti és délkeleti) népek konstelláció­jában képzelte el. Sor került volna közös tervezésre és az európai infrastruktúra közös kiépítésére is.

Ám Monnet világpolgári gondolkodásával szemben még a franciáknál is volt alternatív javaslat, mégpedig De Gaulle-é 1961-ből. A De Gaulle-féle tervet tulajdonképpen Christian Fouchet, Franciaország dániai nagykövete dolgozta ki, ezért Fouchet-tervnek nevezik. Két változatban készült (egy eredeti és egy módosított), és a lényege az unió mai gyakorlatából is ismert államköziség (intergovernmentalism) megerősítése volt, vagyis az Európai Bizottság („Brüsszel”) helyett sokkal nagyobb súlyt helyezett volna a kormányközi megegyezésekre. De Gaulle a tervvel mindenekelőtt a francia szuverenitást kívánta védeni, ám az akkor már négy éve jól működő Európai Gazdasági Közösség vezetői – a francia szerep túlzott növekedése miatt – nem lelkesedtek az ötletért, maradt a Monnet-féle vízió.

Ha azonban most egy, az európai történelemről mit sem tudó földönkívülit megkérdeznénk, hogy a statisztikai adatok, a gazdasági-politikai erőviszonyok alapján állapítsa meg, hogy mely terv érvényesül jobban Monneté vagy Ribbentropé, nem biztos, hogy az előbbit választaná. Míg a nagy kézfogás idején Németország és Franciaország között aszimmetrikus egyensúly volt (Németország gazdasági óriás, de politikai törpe, míg Franciaország az ellenkezője), mára már az egyesült Németország gazdasági túlsúlya Franciaország, de az egész Euró­pai Unió számára nyomasztóvá vált és ugyanakkor az Európai Unió politikáját is sokkal inkább a németek, mint a franciák határozzák meg. A sors iróniája, hogy ebben pont az az euró játszik döntő szerepet, amelynek bevezetését a franciák a német újraegyesítés feltételének szántak, abban a reményben, hogy ezzel Németországot magukhoz láncolják. Sikerült is, németet fogtak de most nem ereszti el őket.

A Ribbentrop-tervnek a mai helyzettel való másik érdekes hasonlósága az angolszászokkal és az oroszokkal való szembenállás. Az angolok épp most lépnek ki az unió­ból, alapvetően a német túlsúly miatt, és a németeknek az amerikaiakkal is kezd romlani a viszonyuk, sőt az oroszokkal való szembenállást is részben Németország gerjeszti. Hogy a Brexit mennyire nem gazdasági, hanem identitáskérdés, szeretnék idézni egy évekkel ezelőtti, euróról szóló vitához írott, angol kommentből: „Átkozott német pénz, két háborúban legyőztünk benneteket, mégis elvittétek Európát.” Valami hasonló motoszkálhatott azoknak a brit állampolgároknak is a fejében, akik tavaly a Brexitre szavaztak, nem pedig holmi gazdasági előnyök és hátrányok.

Az új francia elnök, az ismeretlenségből üstökösként feltűnt Emmanuel Macron és európai drukkerei most azt hiszik, hogy a valamikori német–francia viszony visszaállítható és ez által az Európai Unió helyzete stabilizálódik, sőt az integráció magasabb szintre léphet. Ehhez elvben Macronnak két feladatot kellene megoldania: 1. neoliberális államháztartási reformokat otthon (költségvetési kiadások lefaragása, az államháztartás létszámának csökkentése, munkaerőpiaci reformok, vagyis a bérek lefelé nyomása, az elbocsátások megkönnyítése) és 2. közös költségvetés és bankunió elfogadtatása a németekkel. A bankunió még érthető, mert azt jelenti, hogy a bajba jutott bankokat nem a tagországoknak, hanem az Európai Uniónak kell kimenteni, vagyis a bankmentés nem növelné az egyes országok államadósságát. A fiskális, vagyis költségvetési unió elvben azt kellene jelentse, hogy az államháztartási hiányokat is közös kasszából eurókötvények (eurobond) kibocsátásával fedezik, így sokkal alacsonyabb kamatláb mellett lehetne az államadósságot finanszírozni. Emellett Macron azt is szeretné elérni, hogy a németek a belföldi kereslet növelésével több terméket vásároljanak a többi uniós országtól, elsősorban persze a franciáktól, így a jelenlegi aggasztó német exporttöbblet csökkenthető lenne, és a dél-európai országok eladósodása is megállna.

Ez egy szép elképzelés, csak aligha keresztülvihető. Mindenekelőtt a munkaerőpiaci reformok már korábban is éles ellenkezést váltottak ki a francia társadalomban, és Macron elnöksége alatt sem biztos, hogy ez másképp lesz. De még ha keresztül is viszi ezeket a reformokat, nem oldja meg a problémát, ami alapvetően magából a közös pénz létéből fakad, ugyanis Franciaország – a német technológiai fölény miatt – még csökkentett bérek mellett sem lesz versenyképes Németországgal, ha az eurózóna tagja marad. Ugyanakkor a németeket aligha lehet rávenni arra, hogy nagyvonalúan finanszírozzák más országok költségvetési hiányát és arra sem, hogy a német versenyképesség legfőbb mutatójának tekintett exporttöbbletet jelentősen csökkentsék. A 20. század német történelme miatt ugyanis a német identitás alapja a gazdasági siker, és ezt az európai integráció kedvéért nem fogják feladni.

A francia, de az európai politikát is meglehetős ciklikusság jellemzi: nagy lelkesedés az újabb reformok iránt, majd azok kudarca után visszaesés és újabb megvalósíthatatlan ötletek. A megvalósíthatatlan ideák helyett ideje lenne visszatérni az alapokhoz. El kellene ismerni, hogy Európa különböző – bár természetesen európai – kultúrájú és különböző gazdasági- és társadalmi adottságú országokból áll, és egy olyan együttműködési rendszert kellene kialakítani, ami e különbségeket szem előtt tartja. Ehhez talán nem ártana tanulmányozni azokat az alternatív elgondolásokat, amelyeket az elmúlt évtizedek során különböző szerzők már felvetettek.

Magyar Hírlap

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
Szent II. János Pál pápa vérereklyéjének megáldása Izsákon
2018. október 14.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Puszták Aranya c. kiállítás megnyitója

Kápolnásnyék
2018. október 13. 11.00

Keleti Nyelveket Ismertető tanfolyamok

Kezdő szinten: azeri, belarusz, grúz, kazah és haladó szinten: belarusz nyelvből.
Jelentkezési határidő: 2018. október 22.

Lezsák Sándor előadása Pécsett

Pécs, BTK/TTK épület
2018. október 3. 18.00

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

20070311fidesz.jpg

20070311kdnp.jpg

20070311kisgazda.jpg

20080708Fidelitas.jpg

2008082382_lungo_drom.jpg


Lakitelek Népfőiskola

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Keresztény Élet


Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


© Nemzeti Fórum :: Webmester :: Oldaltérkép