Menü
Hírek
Programok
Sajtószoba
Interjúk
Nézőpont
Kölcsey Kör
Keresztény Élet
Lapszámok
Országgyűlési tudósítások
Arckép
Szemle
Keresztény Élet archívum

Képviselők

Bartos Mónika
Bóna Zoltán
Font Sándor
Kovács Sándor
Lezsák Sándor
Szászfalvi László
V. Németh Zsolt

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért

2018. június 24. vasárnap
Történet | Képviselők | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Lóránt Károly: A neoliberalizmus sírásói
2018. január 26.

A nagy monopóliumok szétszabdalásával véget kellene vetni a nemzetállamok erejét számos esetben messze meghaladó és a politikát befolyása alatt tartó tőkekoncentrációnak.

Még decemberben történt, hogy egy Steve Keen nevű 64 éves, ausztrál születésű, ám Nagy-Britanniában élő úgynevezett poszt-keynesiánus (alapvetően Keynes elveit követő) közgazdász szerzetesnek öltözvén – Luther Márton mintájára – harminchárom közgazdasági tézist szögezett ki a London School of Economics, a világ egyik legpatinásabb egyetemének kapujára, amelyekben megkérdőjelezte az uralkodó neoliberális paradigma tételeit.

Csak a későbbi mondanivaló hitelessége miatt jegyzem meg, hogy Luther valószínűleg nem szögezte ki a tételeit ötszáz éve a wittenbergi vártemplom kapujára (levélben küldte el), és Keen sem szögezett, bár egy hatalmas gumikalapácsot vitt magával, a téziseket a Blu Tack nevű gyurmaragasztó segítségével helyezte fel a patinás intézményre. És hogy miért pont a London School of Economics épületére került a kiáltvány, miközben maga Keen a kensingtoni egyetem professzora, az talán azzal magyarázható, hogy a London School of Economicsot sokan a neoliberalizmus európai fellegvárának tekintik. Mindenesetre az 1895-ben alapított egyetemnek számos neves hallgatója volt, a hazánkban ma nagy közismertségnek örvendő Soros György mellett többek között John F. Kennedy, David Rockefeller, Mick Jagger, Bertrand Russel, Romano Prodi és érdekességképpen talán megemlíthető még Monica Lewinsky is.

Mielőtt a „kiszegezett” tételek egynémelyikébe belemélyednénk, a közgazdaság-tudományról a nem közgazdászok számára (és a közgazdászok számára még inkább) annyit el kell mondani, hogy az nem tudomány. Tudományosan a rendszeres teológia körébe sorolható, amely két alapvető tanrészletre oszlik: a hittanra és az erkölcstanra. Emellett a közgazdasági elméletek pártosak, valakinek az érdekét szolgálják. Talán nem túlzás azt mondani, hogy szinte nincs olyan érdek, amely mögé valamilyen jól hangzó közgazdasági nézetrendszert ne lehetne – persze kellő munkával – felállítani.

Ezt talán egy példával lehetne illusztrálni. Adót ugyebár nem szeretünk fizetni. Nem szeretett Arthur Laffer amerikai közgazdász sem, de ő abban a kivételes helyzetben volt, hogy befolyásolhatta Ronald Reagan és rajta keresztül az Egyesült Államok adópolitikáját. Laffer úgy gondolkodott, hogy ha az adókulcs száz százalék, akkor senki sem fog vállalkozni, mert a teljes nyereséget elvinné az állam, persze ha nincs vállalkozás, akkor az állam adóbevétele is nulla. Ha az adókulcs nulla lenne, akkor lenne vállalkozás, de az állam adóbevétele a nulla adókulcs miatt megint csak nulla lenne. A két szélsőség között nyilván van egy optimális pont, amikor az állam adóbevétele maximális. Ez ugye kézenfekvő, nem kell bizonyítani. Ennek alapján Laffer felrajzolt egy harang alakú görbét, amelyet azután róla neveztek el, és rögtön azt is állította, hogy az adókulcsok magasabbak az optimálisnál, tehát ha csökkentik az adókulcsokat, akkor több lesz a vállalkozás és nagyobb az adóbevétel.

Ezt hívják kínálatoldali közgazdaságtannak, mert a több vállalkozás többlettermelést, vagyis többletkínálatot jelent. A Reagan-adminisztráció tehát kínálatoldali adócsökkentést és emellett egy csillagháborús katonai költségvetést csinált, amely egyrészt hozzájárult a Szovjetunió összeomlásához (nem bírt a megnövekedett katonai kiadásokkal versenyezni), másrészt úgy eladósította az Egyesült Államokat, hogy abból az a mai napig nem keveredett ki. A központi kormányzat GDP-hez viszonyított bruttó adóssága 2016-ban 106 százalék, szemben az 1981-es 32 százalékkal.

A kínálatoldali adócsökkentés azonban a neoliberális gazdaságpolitikának csak egyik eleme, ehhez csatlakozik a pénzügyi dereguláció, vagyis a pénzügyi szférát korábban szabályozó törvények lebontása, a liberalizáció, például a külkereskedelmi korlátok eltörlése és a privatizáció, vagyis az állami vállalatok magánkézbe adása.

A mérhetetlen spekuláció miatt kialakult 1929–33-as nagy gazdasági válság után az úgynevezett Glass–Steagall-törvénnyel véget vetettek a nagyarányú spekulációknak úgy hatvan évre. Azonban 1999-ben, a pénzügyi dereguláció keretében a Gramm–Leach–Bliley-törvénnyel azt a korábbit eltörölték, és megint utat engedtek a féktelen spekulációknak, amelyeket ráadásul pénzügyi innovációknak neveztek el. Ez vezetett azután a 2008-as pénzügyi válsághoz, nálunk meg a devizaeladósodáshoz, mert Európa – és benne mi is – hűen követte az amerikai mintát (mint korábban a szovjetet).

A neoliberális gazdaságpolitika dickensi időket idéző jövedelempolarizációhoz vezetett. Az Egyesült Államokban a reálbérek az 1970-es évek közepéig követték a termelékenység növekedését, azóta azonban stagnálnak, miközben a termelékenység szinte változatlanul tovább nőtt. A lakosság alacsonyabb jövedelmű fele a hetvenes években az összjövedelemből 25 százalékkal részesült, jelenleg csak hússzal, miközben a legfelső egy százalék részesedése nyolcról tizenöt százalékra emelkedett. E jövedelemfolyamatok miatt a második világháború után kialakult széles középosztály, amely Amerikában és Európában is a polgári demokrácia társadalmi bázisa volt, egyre inkább fogyatkozik, ami egyben azokat a társadalmi feszültségeket is kelti, amelyek miatt Amerikában megválasztották Donald Trumpot, Európában pedig szétestek a hagyományos pártrendszerek.

E tendenciák felismerése persze nem új dolog, a neoliberális gazdaságpolitikát ellenzők folyamatosan figyelmeztettek a növekvő jövedelemkülönbségekre és az azokból eredő társadalmi problémákra. Az európai egyetemi professzorokból álló Euromemorandum Group például negyed százada minden évben kiad egy, az európai neoliberális politikát kritizáló memorandumot, amelyet néhány száz közgazdász rendszeresen aláír. Ennek az erőfeszítésnek eddig semmi eredménye nem volt, így analógia alapján feltételezhető, hogy a hatvanöt egyetemi professzor által aláírt mostani harminchárom tézisnek sem lesz semmiféle hatása.

A nyugati sajtóban például csak a The Guardianben jelent meg róla egy pozitív cikk, és egy kritikus az The Independentben, ezenkívül nem volt semmi visszhangja. Sőt azt is hozzátehetjük, hogy még az olyan a híres közgazdászok mint Paul Krugman vagy Joseph Stiglitz a The New York Timesban vagy a The Financial Timesban publikált figyelmeztetései is falra hányt borsónak minősültek és minősülnek ma is.

Ez nem véletlen, ugyanis, ahogy említettük, a közgazdasági elméletek meghatározott érdekeket, ez esetben az euroatlanti térség vezető oligarchiáinak érdekeit védik, akikben – a Davosban évente hullatott krokodilkönnyek ellenére – nincs annyi belátás, hogy a fent leírt jövedelmi folyamatokon és az egész neoliberális rendszer által okozott létbizonytalanságon változtassanak.

Pedig hogy mit kellene tenni, az elég világos. Például progresszív adórendszerrel, illetve a progresszivitás fokozásával meg kellene állítani a középosztály hanyatlását, illetve újból megerősíteni azt. Az adóparadicsomok bezárásával véget kellene vetni a különösen a multinacionális cégekre jellemző adóelkerülésnek. Meg kellene állítani a munkahelyek olcsó bérű országokba áramlását, illetve vissza kellene hozni a munkahelyeket (ez egyébként Donald Trump egyik kampányígérete volt). Vissza kellene állítani a pénzügyi szférát szabályozó valamikori Glass– Steagall-féle törvény rendelkezéseit. A nagy nemzetközi monopóliumok szétszabdalásával véget kellene vetni a nemzetállamok erejét számos esetben messze meghaladó és a politikát befolyása alatt tartó tőkekoncentrációnak, és még hosszan lehetne sorolni a hasonló intézkedéseket.

Tegyük ehhez még hozzá, hogy a statisztikai adatok egyáltalán nem bizonyítják, hogy a neoliberális gazdaságpolitika felgyorsította volna a fejlődést, mint ahogy ígérték, amit tett, az csak a jövedelmek újraelosztása a gazdagabb rétegek felé.

Persze az uralkodó közgazdasági paradigma megváltoztatása nem belátás kérdése. A történelmi tapasztalatok szerint súlyos gazdasági és társadalmi válságok vezettek a fő irány megváltozásához. A neoliberális paradigma sírját megásni nem könnyű, és bármekkora is a nagyrabecsülésünk a sírásók iránt, tudnunk kell, hogy ez a harminchárom pontos kiáltvány is csupán csak néhány ásónyomot jelent.

Magyar Hírlap

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
XXIV. Országos Polgárőr Nap és VII. Országos Polgárőr Lovas Szemle
2018. június 23.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Kölcsey Kör: Nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek

Budapest, Polgárok Háza
2018. május 16. 18.00 óra

Kölcsey Kör: A migrációról – másként

Kecskemét, Hírös Turisztikai Központ
2018. április 26. 18.00

Kölcsey Kör: Egymillió

Budapest, Polgárok Háza
2018. március 6. 18.00

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

20070311fidesz.jpg

20070311kdnp.jpg

20070311kisgazda.jpg

20080708Fidelitas.jpg

2008082382_lungo_drom.jpg


Lakitelek Népfőiskola

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Keresztény Élet


Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


© Nemzeti Fórum :: Webmester :: Oldaltérkép