Menü
Hírek
Programok
Sajtószoba
Interjúk
Nézőpont
Kölcsey Kör
Keresztény Élet
Lapszámok
Országgyűlési tudósítások
Arckép
Szemle
Keresztény Élet archívum

Képviselők

Bartos Mónika
Bóna Zoltán
Font Sándor
Kovács Sándor
Lezsák Sándor
Szászfalvi László
V. Németh Zsolt

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért

2018. november 14. szerda
Történet | Képviselők | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Lóránt Károly: A Nemzetbiztonság Gazdasági Oldala
2018. február 28.

Arisztotelész szerint a városállam végső célja, a legfőbb jó az autarkeia, amit úgy magyaráz, hogy autarkeia az, ha mindenünk megvan, és semmiben sem látunk szükséget.

A városállam optimális nagyságát akkor éri el, amikor ezt az önellátást meg tudja valósítani. De Arisztotelész régen élt, és hogyan is hasonlíthatnánk össze az ókori Görögországot a mai viszonyokkal? Ugorjunk tehát közel két és fél ezer évet és idézzük John Maynard Keynes idevágó gondolatait. Keynes a hagyományos angol liberális szellemben nevelkedett és meg volt győződve az áruk és tőke szabad áramlásának hasznos voltáról, sőt arról is, hogy ez olyan evidencia, amelyet csak az ostobák kérdőjelezhetnek meg. Ezt a felfogását azonban az 1929–33-as nagy gazdasági válság nyomán lényegesen megváltoztatta, de idézzük őt magát:

„Lehet, hogy pénzügyi számítások előnyösnek mutatják, hogy megtakarításaimat a világ azon tájain fektessem be, ahol a legmagasabb a tőkemegtérülés vagy a kamat. De egyre több tapasztalat utal arra, hogy a tulajdonos és a működési terület közötti távolság rosszat tesz az emberek közötti kapcsolatoknak, valószínű vagy inkább bizonyos, hogy hosszú távon feszültségekhez és ellenségeskedéshez vezet, ami érvényteleníti a pénzügyi számításokat. Ennek következtében azokkal szimpatizálok, akik inkább minimalizálni, mintsem maximalizálni akarják a nemzetek közötti összefonódást. Az eszmék, a tudomány, a vendégszeretet, az utazás – ezek azok, amelyek természetüknél fogva nemzetköziek. De a javak készüljenek helyben, amikor csak az racionálisan lehetséges, és mindenekelőtt a hitelezés maradjon nemzeti keretek között” (John Maynard Keynes, National Self-Sufficiency, The Yale Review, June 1933).

A külkereskedelemmel kapcsolatban az elmúlt századok során számos közgazdasági elmélet látott napvilágot. Eleinte természetesnek tartották, hogy egy ország azt importál, amit maga nem tud megtermelni és azt exportál, amiből feleslege van. Ez nagyrészt így is volt különösen az ókorban, amikor a nagy távolságú szállítás nehézkes, drága és egyben veszélyes is volt. Ám a kapitalizmus hajnalán egy skót közgazdász, David Ricardo megfigyelte, hogy olyan termékeket is cserélnek az egyes országok, amelyeket mindkét országban lehet gyártani, és felállított egy elméletet, amely szerint a termelés relatív költségei számítanak, ez a komparatív előnyök elmélete. Később Ricardo magyarázatát általánosították, mondván, hogy a relatív tőke- és munkaerő ellátottság számít, ezt azonban, – legalábbis az Egyesült Államok esetében – cáfolták. Végül Paul Krugman amerikai közgazdász rájött, hogy a fejlett ipari országok egymás közötti kereskedelmükben ugyanazokat a termékeket adják és veszik, amit azzal magyarázott, hogy a fogyasztók igényesek a márkákra és ezért nem mindegy nekik, hogy Fiatot vagy Mercédeszt vesznek. A gyárak pedig az egységköltségek csökkentése érdekében minél nagyobbra akarnak nőni, ezért egymás piacain terjeszkednek. És valóban, gépkocsit Európa szinte valamennyi országa gyárt és ad el egy másik országban. Krugmant közgazdasági Nobel-díjjal jutalmazták ezért a felfedezéséért.

De már azóta is eltelt egy kis idő és a külkereskedelem, illetve a tőkeáramlás széles körű liberalizálása nyomán újabb faktorok is jelentkeztek a külkereskedelemben, jelesen a bérekben és adószintekben jelentkező különbség. Egy jól irányított multinacionális vállalat abban az országban termel, ahol alacsonyak a munkabérek, ott adózik, ahol a legkisebb az adókulcs és ott ad el, ahol legmagasabb a bér- és ennek következtében az árszínvonal.

E rendszerben két szereplő jár jól, a fogyasztó, aki válogathat a számtalan különböző márkájú és viszonylag olcsó termék között, és a multinacionális cég vezetése és tulajdonosai, akik ily módon maximalizálni tudják jövedelmüket. Rosszul jár viszont az állam és rajta keresztül az egész társadalom, mert kevesebb lesz az adóbevétel és ennek következtében a társadalom egésze céljára felhasználható jövedelem. Rosszul jár továbbá az a dolgozó, aki a vállalat-kitelepítések miatt elveszti állását a magas bérű országban, de azok a dolgozók is, akik az alacsony bérű országokban éjt-nappallá téve dolgoznak, és ráadásul attól is félniük kell, hogy a multi talál egy még olcsóbb országot és oda helyezi termelését. Az egész rendszer hatalmas bizonytalanságot eredményez, amihez nehezen vagy egyáltalán nem lehet alkalmazkodni.

Talán sokan emlékeznek még rá, hogy Európában valaha Olaszország volt az egyik legnagyobb cipőgyártó, exportja az európai import több mint egyharmadát adta. Mára ez az arány egytizedre csökkent. Helyét a Kínából érkező import vette át, amelynek aránya a valamikori (1995) hat százalékról 2016-ra huszonhárom százalékra nőtt. Hasonló arányok vannak a bútor esetében is. Ez a nem csak Olaszországra, hanem általában a dél-európai tagországokra jellemző változás eladósodással, hatalmas és tartós munkanélküliséggel járt együtt. És hiába mondja valaki, hogy akkor az olaszok, vagy általában a dél-európaiak gyártsanak magasabb műszaki tudást igénylő termékeket, mert egyrészt mindig lesz a társadalomnak egy olyan rétege, amely csak a manuális munkát igénylő munkahelyeken foglalkoztatható, másrészt, még ha mindenki diplomás is lenne, azok bére is alacsonyabb, mondjuk, Kínában. Ez a probléma a piacgazdasági szabályok szerint csak akkor oldódik meg, amikor a bérek, és az adószint is, kiegyenlítődnek, de arra még évtizedeket várhatunk és közben a fejlett országok iparvárosai teljesen tönkremehetnek. Természetesen a fejlett országok politikusai nem fogják megengedni, hogy a piacgazdaság törvényei érvényesüljenek, hanem saját gazdaságuk és társadalmuk védelmében előbb utóbb beavatkoznak, ez történik most Amerikában Trump elnöksége alatt.

Az Európai Unióban a helyzetet tovább rontja, hogy az unió külgazdasági szerződései egyoldalúan a centrumországokat preferálják. A centrumországok termelőeszközöket gyártó iparágaiknak keresnek piacot a fejlődő, vagy mai szóhasználattal feltörekvő országokban, és cserébe olyan termékeknek adnak szabad utat az unió piacára, amelyeket korábban a kevésbé fejlett uniós országok termeltek. Ezek az Olaszország kapcsán már említett fogyasztási cikkek, de az unió éppen most készül szabadkereskedelmi szerződést kötni a dél-amerikai kereskedelmi övezet, a Mercosur országaival (Argentína, Brazília, Paraguay, Uruguay, Venezuela), amelyek az európai mezőgazdasági termelőket veszélyeztetik. Ezek az országok ugyanis igen jelentős mezőgazdasági és élelmiszeripari exportőrök, az elmúlt másfél évtizedben megnégyszerezték mezőgazdasági termékexportjukat. Fő mezőgazdasági exportcikkük az Európai Unióba (a kávén és kakaón kívül) az állati takarmány, amiből holland közvetítéssel marhahús lesz, emellett az olajos magvak, gyümölcsök és hús, de Argentína és Brazília a világ legnagyobb gabonatermelői közé tartoznak és azok exportja is megindulhat Európa felé.

A Mercosurral tervezett szabadkereskedelmi szerződés egyértelműen a centrumországok gépexportját segítik elő, amit az is jelez, hogy az unió oda irányuló kivitelének legnagyobb tételei a légi és szárazföldi járművek és általában a termelő eszközként szolgáló gépek, a fő exportőr pedig Németország és Franciaország. Az európai, ezen belül a magyar mezőgazdaság is nehéz helyzetbe kerülhet, ha a Mercosur országok mezőgazdasági exportja előtt nagyobb mértékben megnyitják az unió piacát.

A külkereskedelem nyilvánvalóan előnyös a teljes elzárkózással szemben, de van egy határ, ami felett az ország nyitottsága már olyan kockázatokkal jár, ami lényegesen nagyobb gazdasági és társadalmi problémákat okozhat, mint amekkora előny származik belőle. A túlzott nyitottság, mind nemzetállami, mind uniós szinten biztonsági kockázatot jelent, és ez a kockázat az unió kevésbé fejlett országai számára még erőteljesebb. A kevésbé fejlett országoknak tehát célszerű összefogniuk, hogy a számukra előnytelen uniós döntéseket még jó időben meg tudják akadályozni.

Magyar Hírlap

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
Mindszenty Emlékérmek átadása az Országházban
2018. november 6.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Kölcsey Kör: Népfőiskola, 2019

Budapest, Polgárok Háza
2018. november 21. 18.00

Művészet és társadalom - Klebelsberg Hét

Budapest
2018. november 17-18.

Mindszenty Emlékérem átadása

Budapest, Országház
2018. november 6. 11.00

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

20070311fidesz.jpg

20070311kdnp.jpg

20070311kisgazda.jpg

20080708Fidelitas.jpg

2008082382_lungo_drom.jpg


Lakitelek Népfőiskola

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Keresztény Élet


Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


© Nemzeti Fórum :: Webmester :: Oldaltérkép