Menü
Hírek
Programok
Kölcsey Kör
Interjúk
Keresztény Élet
Archívum
Keresztény Élet

Képviselők


Nemzeti Fórum országgyűlési képviselői

(kattintson)

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért


Média
partnereink

Szövetségesek

Képviselők

Szövetségesek

Szövetségesek

Képviselők

Szövetségesek

Szövetségesek

2019. február 20. szerda
Történet | Képviselők | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Lóránt Károly: A Nagy Zöld Fal
2018. augusztus 14.

Az elsivatagosodás veszélyétől Dél-Európa, sőt hazánk sem mentes. Ha minden jól megy, 2050-re ötven kilométer széles és hétezer-hatszáz kilométer hosszú mesterségesen létrehozott erdősáv szeli keresztül Afrikát, Szenegáltól Dzsibutiig, a cél megakadályozni a Szahara dél felé terjeszkedését. Ezt a hatalmas erdősávot nevezik Nagy Zöld Falnak.

A Nagy Zöld Fal létesítésének gondolata 1952-re nyúlik vissza, amikor Richard St. Barbe Baker (1888–1982) angol erdész és környezetvédelmi aktivista javasolta, hogy a Szahara terjeszkedésének megakadályozása érdekében hozzanak létre egy harminc mérföld (mintegy ötven kilométer) széles és a kontinens egészét átszelő erdősávot a Száhel-övezetben. Ennek az övezetnek az éves csapadékmennyisége jelenleg száz és ötszáz milliméter közé esik, ami a félsivatagos területeknek felel meg (a felső határa megegyezik a mi Nagyalföldünk átlagos csapadékával). A Szahara terjeszkedése nem új jelenség, több évezredes folyamat, hogy a sivatag hol gyorsabban, hol lassabban tör előre dél felé. Mintegy hat-hétezer évvel ezelőtt a Szahara helyén még erdős, ligetes tájat találhattunk, a térség közepén húzódó Tassili-fennsíkon, az Ahaggar- és a Tibeszti-hegységben barlangokra bukkantak, ahol több ezer éves festményeken marhákat terelő pásztorok, zsiráfok, gazellák, vízilovak láthatók. A Szahara mai terjeszkedése azonban nem egyszeri és különleges változás, a földtörténet során az egyes jégkorszakok között már többször előfordult, hogy ezen a területen több száz vagy több ezer évig tartó esős, majd száraz időszakok követték egymást. Volt, hogy a Szahara a jelenlegihez képest több száz kilométerrel délebbre tolta ki határait.

A jelenlegi változások lényege, hogy az egész övezetben, nagyjából azonos mértékben csökken a csapadék mennyisége.

A huszadik században – amióta mérési eredményeink vannak – az volt a tapasztalat, hogy nagyobb száraz­ságok általában hatéves periódusokban alakultak ki, az utóbbi évtizedekben azonban a sivatag jelentős előretörése tapasztalható, amelynek sebessége az 1970-es évek elején elérte a kilenc kilométert évente.

A természeti feltételek romlásához azonban emberi tényezők is hozzájárultak. A növénytermesztés és nomád állattenyésztés jó ideig ökológiai egyensúlyban volt a természeti környezettel, a túlnépesedés azonban felborította ezt az egyensúlyt. Mivel a térség hagyományos társadalmaiban a vagyon alapja a birtokolt állatok száma, az egyes családok igyekeztek minél több állatot tartani. Ahogy a száraz­ság növekedett, a szarvasmarhatartásról áttértek az igénytelenebb kecskék tartására, ám ezek az állatok nem csak a füvet, de a fák fiatal hajtásait is lelegelték. A növekvő lakosság egyre inkább igénybe vette a természeti környezetet, egyre több vizet, fát használt fel, a növénytakaró pusztulásával pedig a sivatag akadálytalanul terjeszkedhetett. A demográfiai változások dinamikáját mutatja, hogy a Száhel-övezet által érintett tizenhárom ország (Algéria, Burkina Faso, Kamerun, Közép-afrikai Köztársaság, Csád, Eritrea, Etiópia, Mali, Mauritánia, Niger, Nigéria, Szenegál, Szudán) összlakossága 1960-ban még csak 115 millió volt, jelenleg azonban 520 millió, és az ENSZ közepes előrejelzése szerint 2050-ben 1040 millió lesz. A lakosság száma a huszonegyedik század végére meg fogja közelíteni a kétmilliárdot, vagyis az egyre degradálódó területnek mintegy hússzor annyi lakost kellene eltartania, mint 1960-ban.

Ilyen körülmények között természetesnek vehető, hogy Richard Baker javaslata újból napirendre került. Az elsivatagosodás és aszály elleni küzdelem világnapja alkalmából 2002-ben N’Djamenában (Csád) rendezett értekezleten vetették fel a Nagy Zöld Fal gondolatát, majd 2005-ben a Száhel-Szaharai Államok Közössége államfőinek értekezletén a megvalósítására irányuló programot is jóváhagyták.

A munkák koordinálása érdekében 2012-ben az afrikai környezetvédelmi miniszteri konferencia, Száhel-Szaharai Nagy Zöld Fal Kezdeményezés névvel, összehangolt regionális stratégiát fogadott el.

A munka azonban már 2007-ben elindult, és a projektben részt vevő tizenhárom ország ért is el eredményeket. Munkahelyek ezreit létesítették a térségben, és számottevő mennyiségű degradált földet javítottak fel, Szenegálban negyven-, Nigerben negyvenkilenc-, Etiópiában százötvenezer négyzetkilométert. Ez azonban még messze van attól a 2030-ra kitűzött céltól, hogy a Száhel-övezet hárommillió négyzetkilométernyi területének egyharmadán fordítsák vissza az elsivatagosodás folyamatát.

A munka nehézségeit mutatja, hogyha azt feltételezzük, hogy a fákat tízméteres közökkel telepítik, akkor egy négyzetkilométeren tízezer fát kell elültetni, a tervezett ötven kilométer széles és hétezer-hatszáz kilométer hosszú, tehát 380 000 négyzetkilométer területen pedig összesen 3,8 milliárdot. Ha az elsivatagosodási folyamat megállításában nem sikerül jelentős előrehaladást elérni, akkor várható, hogy a következő két évtizedben Afrika degradálódott földterületeiről mintegy hatvanmillió ember vándorol el. Egy részük dél felé, egy másik részük azonban Európa irányában fogja keresni a menekvés útját.

A Nagy Zöld Fal megvalósítása mai becslések szerint nyolcmilliárd dollárba fog kerülni. Ehhez eddig az Amerikai Egyesült Államok 115 millió dollárral, az Európai Unió 1,9 millió euróval járult hozzá, ami nem tűnik soknak, ha a várható migrációs hullám keltette poten­ciális fenyegetettségre és költségekre gondolunk.

Míg az euroatlanti országok nem különösebben pozicionálják magukat a Száhel-övezet problémáinak megoldásában, Kína, mint mindenütt, itt is jelen van. A kínaiak egyrészt tapasztalataikat igyekeznek átadni, mert az elsivatagosodás ellen Kínában is küzdenek, a Három Északi Védelmi Övezetnek nevezett program keretében a Góbi sivatag határán létesítenek kétezer-nyolcszáz kilométer hosszan erdősávokat, s ezt ők is Nagy Zöld Falnak nevezik. Sőt, a Száhel-programban érintett Algériában már ki is építettek egy ezerötszáz kilométer hosszú, húsz kilométer széles, Zöld Gátnak nevezett erdősávot, amely a Szahara nyugati terjeszkedése ellen véd. A Kínában és Algériában eddig szerzett tapasztalatok arra mutattak rá, hogy nem elég a fákat elültetni, mert akkor azok legnagyobb része kipusztul, hanem a területet kell megfelelő agrotechnikával működtetni. A lakosságot helyben kell tartani és olyan tevékenységekre megtanítani, amelyek lehetővé teszik a földek regenerációját (például jelentősen csökkenteni kell a mindent lelegelő kecskék állományát).

Az elsivatagosodás nem csupán Afrikát vagy Kínát érintő jelenség, hanem a Föld számos pontján előfordul, például a volt Szovjetunió déli részén, a volt szovjet tagköztársaságokban is – gondoljunk pél­dául az Aral-tó sorsára. Emiatt egy, az elsivatagosodás megállítására irányuló terv már az ötvenes években felvetődött, ez volt a Davidov-terv, ami a Kremlhez közel álló, akkor már idős, hetvenéves vízügyi mérnök, Mitrofan Mihajlovics Davidov nevéhez fűződik, aki 1949-ben azt javasolta, hogy emeljenek gátat az Ob folyón az Irtis betorkollása előtt, s ezzel az Ob vízszintje hatvan méterrel megemelkedik, és a víz egy része a déli száraz területek felé fordítható. Az útba eső Torgaj hátságot egy majdnem ezer kilométer hosszú, kétszáz-háromszáz méter széles csatornával akarta átvágni. A tervet akkor elfelejtették, de a kétezres évek elején Jurij Luzskov, Moszkva főpolgármestere felmelegítette az elképzelést, elsősorban a volt szovjet köztársaságok, Kazahsztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán víz­hiányára hivatkozva. A Davidov-terv megvalósítását most tizenötmilliárd dollárra becsülik.

Az elsivatagosodás veszélyétől Dél-Európa, sőt hazánk sem mentes. A földtörténeti vizsgálatokból kiderül, hogy a Föld felmelegedése periodikusan visszatérő jelenség, nincs direkt összefüggés az emberi szén-dioxid-emisszió és a felmelegedés között, tehát azok a várakozások, hogy a szén-dioxid-emisszió korlátozásával a felmelegedést meg lehet állítani, nagy valószínűséggel nem fognak teljesülni. Jobb inkább felkészülni a változásokra, és ennek keretében talán nekünk is érdemes lenne végiggondolni, hogy okos dolog volt-e annak idején leállítani a bős-nagymarosi vízműrendszert, vagy, háromszáz évvel első felvetése után, nem kellene-e ismét elgondolkodni a Duna–Tisza-csatorna megépítésén.

Magyar Hírlap

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
A gördeszkás pap Lakiteleken
2019. február 12.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Kölcsey Kör: Új arcok, régi harcok

Budapest, Polgárok Háza

2019. február 20. 18 óra

A Hit pajzsa díj átadása

Budapest, Jezsuita Rend Párbeszéd Háza
2019. február 23.

Kölcsey Kör: Az Európai Unió jelene és jövője

Kecskemét, Kocsis Pál iskola
2019. január 17. 18.00

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


Lakitelek Népfőiskola

Szövetségesek

Szövetségesek

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Szövetségesek


Webmester :: © Nemzeti Fórum :: Oldaltérkép