Menü
Hírek
Programok
Sajtószoba
Interjúk
Nézőpont
Kölcsey Kör
Keresztény Élet
Lapszámok
Országgyűlési tudósítások
Arckép
Szemle
Keresztény Élet archívum

Képviselők

Bartos Mónika
Bóna Zoltán
Font Sándor
Kovács Sándor
Lezsák Sándor
Szászfalvi László
V. Németh Zsolt

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért

2018. május 24. csütörtök
Történet | Képviselők | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Lóránt Károly: A jövő Davosból nézve
2017. január 30.

A davosi világgazdasági fórum egyik és az Európai Unió helyzetét és perspektíváit legjobban jellemző panelbeszélgetése az volt, amely az unió néhány vezetője és egy bankár asszony között folyt le január 19-én, a fórum harmadik napján.

A részvevők Mark Rutte, a holland miniszterelnök, az ottani liberális párt vezetője, aki 2016 első felében az unió soros elnöke is volt (holland elnökség); Martin Schulz, az Európai Parlament távozó elnöke, akit nem kell külön bemutatni, hiszen a magyar újságolvasók jó ismerőse; Ana Botin, negyedik generációs spanyol bankár, a csaknem kétszázezer alkalmazottal rendelkező Santander bankcsoport vezérigazgatója és végül Frans Timmermans, valamikori holland külügyminiszter, jelenleg az Európai Bizottság első elnökhelyettese. A beszélgetést Maurice Lévi a Publicis Grouppe nevű információs cég elnöke vezette, amely cég kategóriájában a világ harmadik legnagyobbja.

A felsorolásból látszik, hogy itt valóban Európa nagyágyúi gyűltek össze Európa jövőjéről eszmét cserélni, és bár gyakran emlegették a populistákat, akiktől Európát meg akarják menteni, közülük egyet sem hívtak meg, hogy közvetlenül szembesüljenek a populizmus mételyével. Ha esetleg Marine Le Pen vagy Frauke Petri túl sok is lett volna nekik, talán meghívhatták volna Luca Visentinit, az Európai Szakszervezeti Föderáció főtitkárát, vagy esetleg Janisz Varufakiszt, a volt görög pénzügyminisztert. Az említettek híján még Timmermans mutatott rá leginkább a problémák gyökerére, amikor felsorolta, mi minden volt rossz abból, amit az európai politikai elit tagjai, különösen a liberálisok az elmúlt harminc évben hangoztattak: „Thatcher tévedett, amikor azt mondta, hogy nincs olyan dolog, hogy társadalom. A liberálisok tévedtek, amikor azt mondták, hogy mindenről a piac fog gondoskodni, a liberálisok tévedtek, amikor azt mondták, hogy a gazdagság le fog »csorogni« a szegényekhez. A liberálisok tévedtek, amikor azt mondták, hogy a jövőben nincs szükségünk kormányokra” – mondta Timmermans. Ezek szépen hangzó kijelentések egy holland szocialista szájából, kérdés azonban, hogy ő maga mint az Európai Bizottság alelnöke, miért nem emelte fel a szavát a liberális világrend ellen. Persze a kérdés költői, az unió politikáját nem a látható biztosok, hanem az őket oda delegáló láthatatlan „háttérhatalom”, az európai fősodratú pártokat finanszírozó és az amerikaival jórészt összefonódó nagytőke határozza meg. Kevesen tudják például, hogy a bizottság intézkedéseit nem maga találja ki, a hátterében több mint ezer szakmai bizottság működik, ahonnan a kezdeményezések származnak, és ezekben a bizottságokban a multinacionális cégek lobbistái alkotják a legbefolyásosabb erőt. (Egy 2004-es és mindeddig egyetlen nyilvánosságra került lista szerint az 1350 bizottság között például olyanok voltak, mint a turisztikai iparral, az állatgyógyászattal, a kozmetikai termékekkel, a telekommunikációval, az értékpapír-kereskedelemmel foglalkozó bizottságok.)

A panelbeszélgetés legfőbb attrakciója Rutte és Schulz összecsapása volt az Európai Unió jövőjét illetően. A holland miniszterelnök ugyanis Schulz meglehetősen szenvedélyes kiállását az alapító atyák által megálmodott „egyre szorosabb unió” mellett illúziónak minősítette, sőt azt állította, hogy az egyre szorosabb unió erőltetése (vagyis a hatalom további Brüsszelbe koncentrálása) az egész uniót le fogja rombolni. Rutte szerint pragmatikusnak kell lenni, és arra kell koncentrálni, hogy a már eddig elfogadott elveket, különösen a Stabilitási és növekedési paktumot mindenki hajtsa végre. Ez a paktum rendelkezik a maastrichti kritériumok betartatásáról, illetve a be nem tartásának szankcionálásáról, amelynek ismert eszköze a túlzottdeficit-eljárás, vagyis azok megbüntetése, akik az államháztartási hiány három százalékra maximált értékét tartósan túllépik. Rutte úgy látja, hogyha a dél-európai országok, különösen Franciaország és Olaszország végrehajtanák a szükséges reformokat, vagyis az államháztartási deficit költségvetési megszorításokkal történő leszorítását a GDP három százaléka alá, akkor megoldódna az eurózóna válsága, és az unió gazdasági növekedése felgyorsulna. Erre viszont Schulz azzal vágott vissza, hogy Rutte legyen nagyon óvatos azzal, hogy mit akar más országokra rákényszeríteni, mert az az unió tagországainak további megosztásához fog vezetni.

Nagy volt viszont az egyetértés a tagállami vezetők és egyes európai parlamenti képviselők kritizálásában. Schulz és Timmermans is elmarasztalta azokat a vezetőket, akik az Európai Tanácsban jóváhagyják a döntéseket, de a negatív következményekért, így például a szerkezeti reformoknak nevezett költségvetési megszorításokért Brüsszelre hárítják a felelősséget. Schulz különösen elkeseredett volt amiatt, hogy a parlamenti képviselők egy része felveszi ugyan a fizetését, de utána Európa lerombolásán tevékenykedik. E megjegyzés az elsősorban a parlamentben már frakciót is alakítani tudó Marine Le Penre és elvbarátaira vonatkozott, és e tekintetben a liberális Rutte sem tett ellenvetést. Ana Botin, a bankárnő igyekezett Rutte és Schulz között békét teremteni, mondván, hogy mind a pragmatikus intézkedésekre, mind valamilyen közös, távlati vízióra szükség van. Példaképpen hozta fel saját cégét, a Santandert, amelynek számos, különböző kultúrájú országban vannak munkatársai, mégis van valami közös bennük. Botin megvédte a dél-európai országokat is, mondván, tudja, hogy az északi országokban például a spanyolokról azt gondolják, hogy a tengerparton töltik az idejüket, bikaviadalra járnak, sziesztáznak, ez azonban nem felel meg a valóságnak, mert a dél-európaiak is keményen dolgoznak.

Még több fontos kérdés felmerült a vitában. Például a Brexit várható hatása, az ellenőrizetlen bevándorlás megállításának lehetősége, az állampolgárok közötti bizalom hiánya, érdekes módon azonban a vitában teljesen hiányzott az adott nézetek feltételeinek tárgyalása. Rutte például a problémák megoldása alapvető eszközének az euró stabilitásának megőrzése érdekében létrehozott Stabilitási és növekedési paktum előírásainak kikényszerítését tartotta, de fel sem merült, hogy az országok különbözősége miatt azt nem is lehet betartani, legalábbis úgy nem, hogy az unió déli fele közben fejlődjön is, a felzárkózásról nem is beszélve. Az euró bevezetéséről minden szakértő jó előre megmondta, hogy nem fog működni, mert ennyire különböző országokra nem lehet ugyanazt a pénzpolitikát alkalmazni. Az euró bevezetése nem gazdasági, hanem politikai meggondolások (az egyesült Németország megfékezésére irányuló törekvés) mentén történt. Az egyre szorosabb unió is – legalábbis gazdasági oldalról – csak úgy lenne lehetséges, ha a közös költségvetés aránya jelentősen növekedne, azért, hogy a fejletlenebb régiókat felzárkóztassák. A hetvenes években, amikor az integráció gazdasági és társadalmi feltételeit még komolyan vették, egységes és szövetségi államok példáján készült egy tanulmány (a MacDougall-jelentés), amely az integráció egyre magasabb szintjéhez egyre nagyobb központosított költségvetés szükségességét írta elő. A jelenlegi integrációs szinten a GDP öt-hét százalékát kellene a közösbe tenni, például azért, hogy a dél-európai államok problémáit (adósságválság, munkanélküliség) megoldják. Ezzel szemben a nettó befizető országok még a mostani egy százalékot is sokallják, és a legutóbbi többéves költségvetés tárgyalásakor késhegyig menő viták voltak, hogy a központi költségvetésből néhány tized százalékot (ami egyébként a GDP-mérés hibahatára alatt van) lefaragjanak. A MacDougall-jelentés azonban teljesen ismeretlen Martin Schulz és az unió többi vezetője előtt, vitákban vagy hivatalos anyagokban Maastricht óta soha nem történt róla említés.

Ami meg a politikai egyesülési folyamatot illeti, a lisszaboni szerződésben megfogalmazott és a tradicionális európai értékeket elvető kultúrmarxista értékrend soha nem lesz Európa különböző nemzeteinek egyesítő ereje.

Magyar Hírlap

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
Kecskeméti Kurázsi Táncműhely látogatása a Népfőiskolán
2018. május 13.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Kölcsey Kör: Nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek

Budapest, Polgárok Háza
2018. május 16. 18.00 óra

Kölcsey Kör: A migrációról – másként

Kecskemét, Hírös Turisztikai Központ
2018. április 26. 18.00

Kölcsey Kör: Egymillió

Budapest, Polgárok Háza
2018. március 6. 18.00

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

20070311fidesz.jpg

20070311kdnp.jpg

20070311kisgazda.jpg

20080708Fidelitas.jpg

2008082382_lungo_drom.jpg


Lakitelek Népfőiskola

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Keresztény Élet


Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


© Nemzeti Fórum :: Webmester :: Oldaltérkép