Menü
Hírek
Programok
Sajtószoba
Interjúk
Nézőpont
Kölcsey Kör
Keresztény Élet
Lapszámok
Országgyűlési tudósítások
Arckép
Szemle
Keresztény Élet archívum

Képviselők

Bartos Mónika
Bóna Zoltán
Font Sándor
Kovács Sándor
Lezsák Sándor
Szászfalvi László
V. Németh Zsolt

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért

2018. október 22. hétfő
Történet | Képviselők | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Lezsák Sándort köszönti Keszeli Ferenc
2014. november 11.

Hatvanöt? Nahát! Maholnap fél évszázada, amikor a sokdioptriás szemüvegén már alig átlátó, de a szellemiekben oly éles szemű Szíj Rezső kíséretében megjelent a pozsonyi lakásunkon egy kék tekintetű fiatalember, akiről kiderült, hogy ő nálunk távolabbra lát.

Sugárzott belőle, hogy nem fél. Mi féltünk. Jóllehet, az akkori Csehszlovákiát megszálló tankok már nem voltak az utcán, de megszállók démona minden utcasarkon ott kísértett Föl sem merült, hogy az életünk végéig egyszer majd több levegőhöz jutunk.

Ezt a fiatalembert Lezsák Sándornak hívták. Az Alföldről jött, az addig sosem hallott Lakitelekről. Azt mondta, "falusi tanító vagyok." Verseket írt. Arról győzködött minket, hogy a kommunizmus megbuktatható. Szívesen hallottuk, de nem hittük el. Jobb lett volna, ha suttogva mondja? Nem. Ő nagyon határozottan, mosolyogva, társalgási hangon, félelem nélkül mondta. "A kommunizmusnak egyszer vége lesz, de ezért cselekedni kell. Ez a küldetésünk."

Korábban ezt csak a nagyapámtól és az apámtól hallottam. Ők azonban suttogva mondták. Gyűlöltük a kommunizmust, nem szerettük Csehszlovákiát. Magyar anyanyelvünkön kívül más nyelven nem tudtunk megszólalni. Ha megpróbáltuk, kinevettek, lenéztek, megesett az is, hogy leköptek érte. Csak a tájhazát szerettük. És azt a hazát, ahonnan ő jött, ahol tizenkét évvel korábban még vér folyt a pesti utcán, ahonnan magyar nyelven szólt hozzánk a rádió. Ha erről a fiatalemberről többé sose hallok, akkor is ugyanilyen eleven lenne bennem az emlék, mert ő mondta azt, hogy nem szabad félni. Merte mondani, merészelt nem félni.

Lezsák Sándor nemsokára újra felbukkant: levél jött tőle, Lakitelekre szólított. Azt üzente, vigyek magammal három embert, meg a könyveinket, mert dedikálni is fogunk Kecskeméten, a könyvhéten. Én négy embert vittem magammal, felvidéki magyar írókat. Lakitelekre érvén plakátokat láttunk az utcán: "Felvidéki est"- hirdette nagy, zöld betűkkel az eseményt Lezsák Lakiteleken, akkor, amikor felvidéki írót még Budapesten is kevesen láttak. Akkor, amikor azt, hogy Felvidék, ő ki merte plakátozni, mi felvidékiek pedig kimondani se mertük. Az épületben, melynek szokatlanul magas oszlopai voltak, ma Népfőiskola van. Megnéztem a világhálón: az oszlopok ma is állnak. Ott láttam először magyarországi falusi iskolát nebulókkal, ott volt először magyarországi hallgatóságom, ott láttam először a Tiszát, akkor találkoztam először Weöres Sándorral és Károlyi Amyval, Jókai Annával, Somlyóval, de Pozsgay Imrével is - Kecskeméten, Lezsák Sándor szervezésében.

Hazajövet, szíves invitálásnak eleget téve megálltunk Budapesten. Amikor beléptünk a budapesti lakásba, a televízió éppen akkor mondta be, hogy meghalt Fábry Zoltán. Megdöbbenve néztük egymást, mintha az apánk halt volna meg. Szemünkben ugyanaz a kérdés: árvák lettünk? Pedig már régen árvák voltunk, mert az anyaország mostohán bánt velünk, úgy tett, mintha nem is lennénk. Lezsák Sándor nem úgy tett. Csoóri Sándor sem úgy tett, többen nem úgy tettek, de fájdalmasan kevesen voltak azok, akik nem az árvaságtudatunkat, hanem azt erősítették a lelkünkben, hogy igenis egybetartozunk. Ez mindennel felért.

A pesti lakás házigazdája részvétet nyilvánított Fábry Zoltán halála miatt, majd elmondta: ebben a lakásban halt meg Szabó Dezső, aztán sokáig kint a ház előtti téren feküdt temetetlenül. Megrendülve siettünk haza, temetni mentünk Fábry Zoltánt. Párkányban a csehszlovák vámtiszt elkobozta tőlem Jókai Anna könyvét, a többit meghagyta. Nem vitatkoztam vele, mert harmadnap Stószon kellett lenni, márpedig én már tudtam mi az, ha Párkányban vagy Komáromnál az embert leszállítják a vonatról.

Harmadnap Stószon eltemettük Fábry Zoltánt.

Egy év múlva a Ferihegyi repülőtéren beszállítottak egy repülőgépbe, aztán kiszállítottak, aztán ismét beszállítottak, talán háromszor is. Közben megszólított egy ember. Kecskeméti volt, előző évben ott találkoztunk. Azt mondta, ők "druzsbázni" mennek Szaratovba. Ezzel a géppel végül ők repültek el, kilencvenheten. Egy hét múlva Yokohamában az első ember, akivel a hajóhídról a szárazföldre lépve találkoztam, magyar volt. Két hírt mondott. Az egyik, hogy kilencvenhét emberrel e fedélzetén Kijev közelében lezuhant egy magyar repülőgép. Kecskemétiek voltak, Szaratovba tartottak. Ebben a gépben háromszor ültem, de egyszer sem repültem. A másik hír, hogy Mindszenty József hercegprímás elhagyta az Egyesült Államok budapesti nagykövetségének épületét. Egy évvel korábban Lezsák Sándor Pozsonyban, a magyar érsekek, hercegprímások palotája előtt, városnézés közben Sándor Mindszentyről is beszélt. Azt mondta: a rossz nem tart örökké, ő ki fog szabadulni. Honnan tudta? Talán azt is tudta, hogy akarata ellenére, a pápának fogadott engedelmesség miatt teszi, mert nem akarja elhagyni Magyarországot? Mindezekről azóta sem kérdeztem meg Lezsák Sándort. Igaz, alkalom se volt rá, mert a lakiteleki felvidéki est óta mindössze háromszor találkoztunk, akkor is csak futtában.

Miért e fentiek jutnak mindig eszembe, ha Sándorra gondolok? Talán a kauzalitás okán. Ha így van, akkor ez biztosan magyar kauzalitás. Ha mégsem, akkor a kohézió okán van így. Igen, talán a kohézió, amit 1987-ben Lakiteleken végre számon kértek a nemzethez oly mostoha hatalmasokon.

Ha 1987-ben Lezsák Sándor engem, minket is meghív a lakiteleki sátorba, biztosan megkérdezem tőle: hogyan csinálja? De ő nem hívott meg. Azt hiszem, senkit sem hívott a határon túlról. Ha így van, akkor nyilván azért nem, mert kímélni akart minket, határon túliakat. Tudta, hogy ahol mi élünk, ott a magyarnak nehezebb a terhe.

Pedig tizenhét év múltán szívesen elmentem volna másodszor is, minden ódiumával együtt, vállalva azt, hogy hazajövet Párkánynál biztosan leemelnek a vonatról. Vagy a kompról. Mert akkor, a csonka hídroncson még nem lehetett járni. 1987-ben gyalog, a vízen járva is elmentem volna Lakitelekre, végig a házadig vezető földúton, a sátrad alá, ahol a sorsfordító esemény részese lehettem volna. Képzeletben már többször jártam ott. Lélekben mindig az újra járható párkányi hídon át megyek, melynek hídfőjénél kamaszként kuporogva életemben először láttam Magyarországot, a Dunát, az esztergomi bazilikát. Akkor úgy tűnt, soha nem jutok el se Esztergomba, se Budapestre. Lakitelek még fel sem merült, azt se tudtam, hogy létezik. Aztán két évtized se kellett, Lakitelek és Lezsák Sándor kitörölhetetlenül bekerült Magyarország történelmébe. Ott helye – Lezsáknak is, Lakiteleknek is.

Isten éltessen Sándor! Mindig jó szívvel gondolok rád.

Somorján, 2014. november 9-én.

Keszeli Ferenc


KESZELI FERENC költő, író, újságíró, műfordító. A szlovákiai Pozsonyban látta meg a napvilágot 1947. április 14-én. Az alapiskola első kilenc évét a vágkirályfai magyar iskolában végezte, majd a galántai magyar középiskolában folytatta tanulmányait. Később a pozsonyi magyar gimnáziumban érettségizett.

Karrierje kezdetén segédmunkásként dolgozott. 1963 óta jelennek meg versei, novellái, riportjai. 1965-1966 között a galántai járási lap a „Győzelmes út” munkatársa, valamint a Csemadok kiadásában megjelenő Hét riportere volt. 1966-1968 között szabadúszó. 1968-1976 az Új Ifjúság riportere. 1976-1990 a lap megszűnéséig ismét a Hét munkatársa volt. 1988-1991 a Pozsonyi Magyar Kulturális Központ munkatársaként dolgozott, ugyanakkor az 1989-es „bársonyos forradalom” első óráiban megalakult magyar lap, a Nap főmunkatársa volt. 1990-től a Magyar Távirati Iroda pozsonyi tudósítójaként, 1993-tól, Szlovákia önállósulásának napjától a MTI akkreditált pozsonyi tudósítójaként dolgozott 2008 végéig. 2010-2011 rendszeresen írt a Nagyítás című Budapesten megjelenő hetilapban. A lap megszűnése óta a Pozsony közeli Somorján visszavonultan él, emlékiratait írja, regényén dolgozik. Kitüntetései: A Szlovák Irodalmi Alap Nívódíja (1989), A Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje (2001), Táncsics Mihály-díj (2003), Az év parlamenti tudósítója (2008), A Magyar Érdemrend Lovagkeresztje (2014), Vágkirályfa díszpolgára (2014).

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
Szent II. János Pál pápa vérereklyéjének megáldása Izsákon
2018. október 14.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Puszták Aranya c. kiállítás megnyitója

Kápolnásnyék
2018. október 13. 11.00

Keleti Nyelveket Ismertető tanfolyamok

Kezdő szinten: azeri, belarusz, grúz, kazah és haladó szinten: belarusz nyelvből.
Jelentkezési határidő: 2018. október 22.

Lezsák Sándor előadása Pécsett

Pécs, BTK/TTK épület
2018. október 3. 18.00

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

20070311fidesz.jpg

20070311kdnp.jpg

20070311kisgazda.jpg

20080708Fidelitas.jpg

2008082382_lungo_drom.jpg


Lakitelek Népfőiskola

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Keresztény Élet


Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


© Nemzeti Fórum :: Webmester :: Oldaltérkép