Menü
Hírek
Programok
Sajtószoba
Interjúk
Nézőpont
Kölcsey Kör
Keresztény Élet
Lapszámok
Országgyűlési tudósítások
Arckép
Szemle
Keresztény Élet archívum

Képviselők

Bartos Mónika
Bóna Zoltán
Font Sándor
Kovács Sándor
Lezsák Sándor
Szabolcs Attila
Szászfalvi László
V. Németh Zsolt

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért

2017. szeptember 19. kedd
Történet | Képviselők | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Lakhelye a léleknek – Lezsák Sándor: Társai elmentek Megváltót nézni című összegyűjtött verseiről
2017. szeptember 10.

A költő minden egyes versével megbocsát a világegyetemnek. Nem tudna sem önvallomást tenni, sem emberi sorsokat felszínre hozni, ha nem így lenne. Verse lehet akár meghökkentő, akár emelkedett, akár balladisztikus vagy édes örömű, ha nem olvasható ki belőle az az érettség, hogy megbocsát a világnak, ha nem érti meg, hogy nem szemlélheti részvétlenül az univerzumot, akkor a vers csak létezik, de nem él.

Akkor csak leírták, de nem alkották meg. Hogyan is tudná a költő használni a szavakat, amíg nincs benne erő a kiengesztelődésre és nincs benne valódi nyitottság a világra?


A világ merő megbocsátás

Mindezt azért fogalmaztam meg, mert Lezsák Sándor összegyűjtött verseinek tengernyi szava ezt írja körül. Legfőbb szava a megbocsátás. Ez az a le nem írt szó, amely mindvégig jelen van. Megbocsátja, hogy „Romlik a tél”, s azt, hogy „március pontos híreket mond” (Március); anyjához szólva megbocsátja, hogy „parazsat szentelő/  öledből már kiszakadtam” (Anyám, Magyar Ilona); megbocsátja, hogy Rákóczinak ezt kellett mondania: „Festett hazám képe ím/ Töredezik. Lukas perselybe/ Másznak zengő éveim” (Rákóczi panasza a rodostói kápolnában); megbocsátja, hogy besúgták, megfigyelték, s hogy „Egy göbölyű félelem beleolvas a versbe”, hiszen „Aki ennyire védtelen már,/ az kiülhet az idő elé” (Zúzdadáról másik verset írok!); megbocsátja betegségét, melyben „Isten itthagyott mozdulata,/ törvénytelen amnesztia” (A tehetetlenség térfogata), és megbocsátja, hogy képviselőként meg kellett tapasztalnia, „mit érzett Tisza István/ az egykori pisztoly dörrenésében” (Kormánypárti frakcióban). Életműnek elég ennyi megbocsátani való. Költőnek elég ennyi bánat és alázat.

 

Zarándokúton a lélek

Úgy alakult, hogy Lezsák Sándor kötete velem jött Meᵭjugorjébe, mert a recenzió megírásának határideje egybeesett a zarándokút idejével. Örültem, hogy megadatott így olvasni a kötetet. Ugyanis a költészet is zarándoklás, és minden költő zarándok. S egy út sohasem csak utazás, és egy vers sohasem csak szavak. A világ mindig több mint önmaga. Egy zarándokúton a kimondhatatlan dolgok nyelvén kell beszélnünk, tehát tréningben vagyunk ahhoz, hogy minden néma nyelvet, a költőit is megértsük. Az egyhetes zarándoklaton lévő megragadja, felismeri az életen át zarándok, a költő élményét. Azt, hogy „A Jóisten most engem néz,/ élő,/ egyenes adásban, / felirat nélkül” (Körkapcsolás). Érett lesz arra a megrendülésre, hogy „Vagyok a védő,/ vagyok a vádlott./ Nem tudom/ visszahozni/ azt a pillanatot/ amikor engem is látott” (Körkapcsolás után).

Egy verseskötet a lélek lakhelye.  Ciceró azt mondta, hogy az istenek természetét kutatva jutunk el a lélek megismeréséhez. Hasonlóan, a művészetek, a versek tanulmányozása és élvezete a legmélyebb ismeretet képes adni az ember rejtezkedő voltáról is. A lélek totális jelenléte az imán kívül csak a művészi élményben mutatkozik meg. A költő mindig tanácstalan: észrevétlen erőt vagy erőteljes sugárzást mutasson? Csörömpöljön vagy a mindenség csendjét közvetítse? Hiszen „Minden mondat jeltelen sírbolt,/ benövi bujkáló gyalogfenyő” (Ballada rémül a falban). Tanácstalan, de nemcsak amiatt, mert nem tudja, hogyan osztozzon meg mindenkivel egyszeri és megismételhetetlen gondolatokon, hanem, mert a maga számára is titkokat mond ki, amikor leír egy-egy sort. Ezért hálás, hogy „Az Eperfa mindent elmondott” (A Madárijesztő hagyatékából).

Van, hogy olvasunk egy regényt vagy egy verset és egy idő után már a szívünk is olvas, nem csak az értelmünk. Ezt hívom reális olvasásnak. A tudás és a nem tudás alázata az egyetlen szellemi magatartás, ahogy az ember olvashat. Lezsák Sándor versei nem valóságkerülők, de nem nélkülözik a különös szférát sem. Leginkább elmélyültek. A lélek elmegy velük a legtávolabbi zarándokhelyre, ott megveti lábát, elolvassa a világ betűit, majd fölébe nő és ezt mondja: „Valamikor orgonafújtató fiú voltam,/ most fenyőrigó, otthonom végtelen erdő” (A fenyőrigó). Meg ezt: „Jönnek szememből a versek,/ mint éjszaka a csillagjelek,/ küldenem kell egy képeslapot, /mielőtt még visszamegyek” (Küldenem kell).

 

Élet, művészi célokra?

Az olvasóközönségtől el nem vitatható igény, hogy tudjon a szerző életéről. Még akkor is, ha közéleti szereplése miatt, mint Lezsák Sándor esetében, élete egy része előttünk zajlik. Mondhatni, ebben az esetben, éppen ezért. Aki a közösség javára tesz valamit, annak értékes, vonzó az élete. Keressük benne azt a titokzatos vonást, ami költővé alakította. Keressük arcában a verseket. Azt az életet, amely azonosítható az írásokkal, amely csupán a művészi célokat szolgálja. Úgy teszünk, mint Dantéval a ravennai emberek, akik a költő sötét haját annak bizonyítékaként látták, hogy megjárta a poklot. Nos, aki így keresi a hitelességet, az mit kezd azzal, hogy a Kispesten született, a Madách Imre Gimnáziumban érettségizett Lezsák kitűnően beszéli a nyírségiek nyelvét? Bár Lezsák Sándor életrajza erősíti versei hitelességét, számomra a legrészletesebb életrajznál is lényegesebb információkat ad, az a jelen kötetben megjelent írás, mely lajstromba veszi a költő íróasztala és környékének tárgyait (A kimondhatóság határáig könnyelmű helyszínrajz…). Mert, ha tudom, milyen könyvek, folyóiratok vannak/voltak asztalán, például Határ Győző, Petőfi próza, Ezra Pound, s ha tudhatok ezeken kívül arról, hogy többek között van ott még kínai hollótus, doromb, vadgesztenye  a Grand Trianon parkjából, egy Szatmár típusú rádió, régi pénz, s Latinovits fotó, akkor többet tudok róla, mint egy lexikon szócikkből.

 

A minőség nem tetszeleg

Egy összegyűjtött kötet különös jelentőséggel bír. Mind a költő, mind a kötet szerkesztője úgy gondol rá, azzal az igénnyel és felelőséggel éreznek iránta, mintha ennek az egynek kellene képviselnie az adott költői nyelvet. Olyan kell, legyen, mintha csak ez a kötet maradna majd a költő után. Az összegyűjtött kötet visszavonhatatlan üzenet a kor nevében.  A Búvópatak olvasói ismerik a lap mottóját: „Gutta cavat lapidem” A gyűjteményes művek, ha jól szerkesztettek, azokat az írásokat tartalmazzák, amelyek keletkezésük óta, szakadatlan hulló cseppenként, vájják ki helyüket az irodalomban. Bíró Zoltán értőn szerkeszt, úgy, hogy a versek összességükben és fokozatosan is hassanak. Egyik cseppből folytatódjék a másik, és együtt hagyjanak nyomot a világ kövein.

Az olvasó számára is fontos jelentőségű egy összegző válogatás. Itt találkozik először azzal, a lehetőséggel, hogy belelásson, melyik is az az egyetlen mondat, melyet a költő folyton ír. Dokumentumértékű számára minden verset datáló évszám, ismétlődő téma, visszatérő jelző, minden megemlített név, esemény, helyszín. Hogy mit ér a vers, az az ő szívében dől el. A költő számára a vers természetes életmegnyilvánulás. Még a „legközéletibb” alkotó is individualista. Lezsák sem tudja, kinek-kinek a számára, mit hordoznak versei, s ki ismeri fel költői szótárát? Ki feledkezik meg önmagáról, hogy aztán visszataláljon önmagába? Csak ha az olvasó megérintődik, válik társadalmivá a költemény, a gondolat. Csak ha úgy van, mint az egyik legszebb metaforikus versben, hogy „A Kérdés elindult,/ Ment, mendegélt, Találkozott a Válasszal” (Özönvíz).

A recenzióíró is másra figyel, mint egy első kötetnél. Nem azt kell keresnie, milyen újat hoz. Nem kell próféciát mondania rá. Kipróbált, értékálló versekről van szó.  S olyan erőtérről, amelyben egymást erősíti az igazságkeresés heve (Szavak piacán), a szenvedés szűkössége (Szilencium), a költői költő játékossága (Kedveskedő), a félelem groteszk valósága (Szinopszis) és a számadás mélysége (Társai elmentek Megváltót nézni).

 

Lezsák Sándor sok formanyelvű, de tudja, a verset nem kell díszíteni, külsőleg széppé tenni, mert az nem tetszelegni akar, csak lenni. Formaakarása eltérő, de mondanivalója osztatlan. Egy értékrendű alkotó. Számomra, mindenekelőtt, a hazatalálás értékét és tragikumait jelenítik meg versei. A hazatalálás bizonytalan labirintusai és kiérdemeletlen kegyelmei, valamint az otthon elvesztése miatti kétségbeesés jelennek meg mind a prózavers történeteiben (Julianus harmadik útja; Babák a nézőtéren), mind a dalok rímeiben (Száz évre dall 1.), mind a képvers évszámaiban (Önarckép), mind a négysorosok némaságában (Utószinkron; Túl), mind a rockoperában (Attila, Isten Kardja).

Allegorikus alakjai mind haza akarnak találni. Haza a senkiföldjéről (Éjszaka a Váróteremben), haza a Hazába (Rákóczi panasza a rodostói kápolnában). Haza Lakitelekre (Mint a madarak; Rímes névmutató vándorláshoz, maradáshoz), fenyőrigóként anyja szülőhelyére (Bodroghalom), haza feleségéhez, mert „otthon/ megint nélkülem tavaszodik” (Kormánypárti frakcióban), haza a kórházból, „A saját felelősségére haza,/ A saját felelősségére otthon” (Zárójelentés). Haza szeretné találtatni „A magányos Öregasszonyok és a magányos Öregemberek áradatát” (A fészkéből kizuhant Város), mert fájó látni, hogy az „Öregasszony félni kezd, megjegyzi a virágboltot, a kőpadokat, a fekete-fehér kockás kőasztalt, a buszmegállót, és az Öregasszony óvatosan újra elindul, megy, mendegél: az Öregasszony keresi a templomot (Csendélet II.).

 

A vigyázó maradék

Azzal kezdtem, hogy a költő megbocsátja a világnak, hogy olyan, amilyen. Mit is tehetne, hiszen „Másutt nem voltunk,/ máshol nem éltünk,/ azért hisszük,/ hogy ez a legjobb,/ és köszönéskor/ az Isten nevével áldott (A Szénagyűjtő). Egy vers el tudja felejtetni a világ ellenünk elkövetett bűneit, s általa felismerhetjük, a világban legalább annyi a szépség, mint a tény. Tényei ellen lázadozunk, szépségének hiánya elviselhetetlen lenne. Nagylelkű megbocsátásunkra maga a Megváltó tanított minket, s az a pásztor volt az első tanítvány, akinek „Társai elmentek Megváltót nézni,” ő pedig, a juhokra vigyázó maradék, meghal, míg azok tán üdvözülnek Betlehemben.

A vallomásirodalom alig van jelen a prózánkban, de verseink ebben felülmúlhatatlanok. Lezsák is úgy tárja elénk hitét, emberi kapcsolatait, megrendültségeit, félelmeit, gyengédségét, szigorát, mint aki egyszerre akar segíteni és irgalmat kérni. Kétségkívül boldogtalan. Különben nem írna. Kétségkívül boldog. Különben nem verseket birtokolna. Különben nem lenne a „vigyázó maradék.”

 

Vörös Klára
Búvópatak – 2017. augusztus

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
XIV. Tevékeny Élet Fesztivál
2017. szeptember 13.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Mindszenty-zarándoklat a Városmajorból Máriaremetére

Budapest,
2017. szeptember 16.

XIX. Kiskunfélegyházi Libafesztivál

Kiskunfélegyháza
2017. szeptember 8-19.

III. Magyar Értékek Napja

Budapest, Szent István bazilika előtt
2017. szeptember 9.

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

20070311fidesz.jpg

20070311kdnp.jpg

20070311kisgazda.jpg

20080708Fidelitas.jpg

2008082382_lungo_drom.jpg


Lakitelek Népfőiskola

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Keresztény Élet


Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


© Nemzeti Fórum :: Webmester :: Oldaltérkép