Menü
Hírek
Programok
Kölcsey Kör
Interjúk
Keresztény Élet
Archívum
Keresztény Élet

Képviselők


Nemzeti Fórum országgyűlési képviselői

(kattintson)

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért


Média
partnereink

Szövetségesek

Képviselők

Szövetségesek

Szövetségesek

Képviselők

Szövetségesek

Szövetségesek

2019. február 20. szerda
Történet | Képviselők | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Hitel 30
2018. november 22.

Jóllehet már hetekkel ezelőtt elhatároztam, hogy miről fogok írni ebben a november középi Lugasban, az első mondatot még most, a számítógép elé ülve se találom… Pedig az első mondat – tudja ezt minden komoly regényíró és jóravaló regényolvasó – arra való, hogy „bevezessen”, hogy „megszabja az irányt” és főleg azért, hogy „sugalmazza” a témát. „Szerzői öntudatomnak” természetesen nem engedem, hogy feltornássza magát a regényírás ormaira, de azt bizton állíthatom, hogy egy tárcacikk sem lehet meg egy erőteljes első mondat nélkül.

Nos – ez a bevezető pár sor a kívánatos és helyénvaló „első mondat” helyett foglalja el itt a helyet. Mondjuk: mellébeszélés… A „tárgy” ez: harminc éve, 1988. november 2-án jelent meg a Hitel első száma. De hát a „téma” mi is legyen: Harminc éve jelenik meg a Hitel? A Hitel három évtizede? A Hitel a rendszerváltozás terméke és tanúja? Illyés és Csoóri lapja a változó időben? És még gyárthatnám az efféle címötleteket.

Mi tagadás – a személyes érintettségem zavar a legjobban. Csoóri Sándor (örökös) elnöklete alatt a főszerkesztő, Bíró Zoltán helyettese voltam az indulás pillanatától 1991 legvégéig, amikor is önként hátrébb húzódtam a rovatszerkesztők ingerszegényebb köreibe. Többször írtam ezekről az évekről, jó párszor nyilatkoztam is, ha megkérdeztek, s most mégsem tudok a régi mondatokba kapaszkodni.

Ennek az eltelt emberöltőnek az utolsó szakasza alapjaiban változtatta meg az akkori élményt, amely évekig oly sok színnel és fénnyel villogott előttem, oly sok jóízű anekdotával szolgált, máskor meg hevült drámai pillanatképeket iktatott a szemem előtt a kor nagy tablójába. Számomra a Hitel létrejötte – átélve is, mesélve is – egyenlő volt a rendszerváltozás hősi kezdeteivel.

Egyben állt itt a lakiteleki MDF szellemiségének és politikai elkötelezettségének búrája alatt minden olyan törekvés, amely egy új nemzetszerveződés álmát szolgálta, végtelen személyes-érzelmi sokszínűséggel: leleplezve, panaszolkodva, vádlóan, távlatokat fürkészve, s oly szuggesztív erővel, hogy eme „boltozat alatt” még a másfajta ízlésűek, másfelől érkezők, másféle szorongásokkal telítettek is időlegesen otthon érezhették magukat.

Egyben állt tehát még a magyar nagypolitika színpada és a nemzet mint közéleti agora – és ennek volt fóruma, szervezője, olykor kanalizálója a Hitel. Mi döntöttünk az arányokról, a szereplési lehetőségekről, mi próbáltuk terelgetni a politikát olyan eszmények felé, amelyekre a napi zajgás képtelen volt kellő figyelmet fordítani, mi ajánlottunk az irodalomból olyan alkotókat, akik…, szerzőkre bukkantunk, és szerzőket „találtunk ki”, feladatokat adtunk barátainknak, és együtt voltunk velük folyamatosan a térben is, meg a szellem régióiban is. Együtt munkálkodtunk – ha ezt így ki nem is mondtuk – a nemzeti kód újrafogalmazásán és feltöltésén.

Az akkori jövő ma már a régmúlt, az akkori jelen ma már történelem. És az idő átír mindent, örök igazságú közhely ez – azaz pontosítsunk: kiemeli a múltból azokat a tényeket, amelyeket akkor hárítani igyekeztünk.

Nem én fogom megírni a Hitel igazi történetét, de szívesen elbeszélgetnék azzal-azokkal, akiknek ez a feladatuk lesz, és készséggel felajánlanám nekik felgyűlt dokumentumaimat és megőrzött emlékeimet. Természetesen – fából vaskarika? – egyszerre kísérelve meg a tények pontos felidézését és a tények értelmezését, amiben nyilvánvalóan szerepe van (lesz) a későbbi tapasztalatoknak is.

Mostani „évfordulós” élményeim meglehetősen halványak. És megosztóak-megosztottak – de szerencsére nem a politikai különbségek „mentén”. Hanem az idő múlásának jelzéseként. Egyfelől megjelent egy alapvető emlékeztető kötet: a Hitel kezdő éveinek repertóriuma (Bíró Zoltán Retörkije adta ki, Házi Balázs és Jónás Róbert bibliográfusi munkájaként), másfelől a mai Hitelnek is jeleznie kellett, hogy észleli az évfordulót.

Ez utóbbi arra vall (televíziós riport, emlékest, „jubileumi” szám), hogy a mai folyóiratnak alig van köze a kezdetekhez. De hát hogyan is lehetne? Van olyan mai szerkesztő, aki talán még a világon se volt 1988-ban, az alapítók többsége már nem él, és – ez a lényeg – három évtized politikai eseménytömege egyszerre mutatja fel mindazt, amit akkor próbáltunk nem észlelni, és utalja ezeket végleg a história lomtárába.

Hadd mondjam el a történelmileg legfontosabb és számomra egyben a leginkább lehangoló felismerést. Merőben szép ráfogás csupán az, hogy a Hitel évekig, s tán máig „Lakiteleknek” valamiféle üzenethordozója. Ez legfeljebb az első esztendőre igaz, addig, amíg – 1989 ősze – a Magyar Demokrata Fórum elnöksége Antall Józsefet nem választotta vezetőjévé, és tudva-tudatlanul egy merőben „másfajta” politikai ízlés és praxis mellett nem kötelezte el magát. Nézegetem papírjaimat: innentől mind több utal a belső szerkesztőségi problémákra (viták, csökkenő példányszám, kinek-kinek a félrehúzódása, elégedetlen hangok stb.), amelyeket akkor a munka kezelhető velejáróinak véltünk.

Ma azonban világos: a lap ekkor kezdett a politika légüres terébe kerülni. És még inkább akkor, amikor 1990 tavaszán „megnyertük” a választást. És – minő paradoxon… – a lap meghatározó személyiségeinek nagyobb része – Csoóri, Für, Csurka, Csengey – vezető politikai szereplővé vált.

Ha nagyon sarkosan akarnék fogalmazni, azt kellene summáznom, hogy a Hitel „disszidált” ­abból a politikai közegből, amelyet hatalomra segített. És kinek kell egy ilyen nemzetpolitikai hely­zetben egy olyan lap, amely „itt is van, meg valahol másutt is”. Érdemes megnézni a főszer­kesztő, Bíró Zoltán vezércikkeit 1989 novembe-rétől – csupa aggódás, fenntartás, keserűség, mélabús és indulatos mellékzöngéi a mondatoknak. „Menteni, ami menthető”, kezdi az 1990-es évet, „Köd van itt is, kívül és belül”, folytatja márciusban, „kívül a helyzet köde, belül a hatalomvágyé…”

A Hitel most megjelent repertóriuma akkor zárul, amikor a lap maga is levonja a politikai konzekvenciákat: 1992-ben ér véget az, amit – mindenek ellenére – hajlamos vagyok továbbra is „hőskornak” tekinteni, és válik irodalmi-művészeti folyóirattá. És ezzel az „örökös” főszerkesztő álmainak megvalósításává. Ő pályakezdése hitét utolsó hónapjaiig nem adta fel: az irodalom az egyetlen lehetőség a nemes politizálásra, azaz a politika megnemesítésére.

Csoóri „elégedetlensége” lapjának kezdeti éveivel – amit ő férfias és úriemberes fegyelemmel szóvá soha nem tett, hiszen a lapkészítésben érdemi munkát nem végzett – szintén olyan végiggondolandó témája lenne egy Hitel-életrajznak, mint az a sokszor méltánytalan küzdelemsorozat, amelyen a későbbiekben a lapnak keresztül kellett mennie – hogy megmaradjon.

A Hitel-repertórium minden kutató számára alapvető munka, de a számunkra – hajdani kezdeményezők számára – azért különösen izgalmas, mert nemcsak a betűrendbe sorolt szerzők hallatlan tágasságát látjuk imponálónak – itt van a teljes akkori írástudó és rendszerváltoztató Magyarország! –, hanem a nevek mögé tudjuk képzelni a napról napra új eseményeket hozó időt is.

És a mai lap? A Hitel 2018 novemberére nem állt elő egy emlékező szöveggyűjteménnyel. De Papp Endre főszerkesztő (harminc évvel ezelőtt egyetemista Debrecenben) közöl benne egy „vissza-”, ám inkább „körül- és körbe-”tekintő esszét. Ezzel a baljós címmel: Palimpszeszt – avagy 30 éves a Hitel. A palimpszeszt olyan lap, amelyről az eredeti írást levakarták, hogy a helyébe újat írhassanak. A mai Hitel „felülírás”? „Most minden önmagáért van. A hatalom azért, hogy több legyen belőle.

Az alkalmazkodás, hogy igazolja magát.” Meg: „… micsoda infantilizmus azt hinni, hogy a szép szó megvéd bármitől is” – olvasom, és egyszerre látom hajdani buzgó és buzgólkodó önmagunkat, meg mindazt, amiről szeretnénk, ha ma nem venne körül bennünket. De… és még egyszer de… Az esszé utolsó oldalán háromszor van leírva ez a szó: „mégis”… Azaz a remény hívószava. Visszanézve is hadd higgyük: „… a Hitel nemcsak papír és nyomdafesték, hanem közösség is. Az én sokszor mi is lehet.”

Alexa Károly
Magyar Hírlap

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
A gördeszkás pap Lakiteleken
2019. február 12.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Kölcsey Kör: Új arcok, régi harcok

Budapest, Polgárok Háza

2019. február 20. 18 óra

A Hit pajzsa díj átadása

Budapest, Jezsuita Rend Párbeszéd Háza
2019. február 23.

Kölcsey Kör: Az Európai Unió jelene és jövője

Kecskemét, Kocsis Pál iskola
2019. január 17. 18.00

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


Lakitelek Népfőiskola

Szövetségesek

Szövetségesek

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Szövetségesek


Webmester :: © Nemzeti Fórum :: Oldaltérkép