Menü
Hírek
Programok
Sajtószoba
Interjúk
Nézőpont
Kölcsey Kör
Keresztény Élet
Lapszámok
Országgyűlési tudósítások
Arckép
Szemle
Keresztény Élet archívum

Képviselők

Bartos Mónika
Bóna Zoltán
Font Sándor
Kovács Sándor
Lezsák Sándor
Szabolcs Attila
Szászfalvi László
V. Németh Zsolt

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért

2017. szeptember 19. kedd
Történet | Képviselők | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Az ember, aki nem alapfokon erőtérteremtő
2015. április 15.

A Magyar Demokrata Fórum alapítója megtalálta helyét a mai politikában: következetesen képviselheti a lakiteleki szellemiséget. Történelmi elégtételnek tartja a 2010. évi Fidesz-KDNP választási győzelmet, a kétharmados parlamenti többséget Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke.

Ezért sikerülhetett olyan nemzeti alaptörvényt teremteni, amelynek meghatározó elemei ott vannak az 1987 szeptemberében megfogalmazott Lakiteleki Nyilatkozatban – állítja a politikus.

Az ember, aki nem alapfokon erőtérteremtő

Lezsák Sándor szerint a vallás annyira magánügy, amennyire az ateizmus közügy
(Fotó: Horváth Péter Gyula)

– Melyek a rendszerváltozásig vezető út legfontosabb állomásai?

– A kérdésre sokféle választ olvastam már. Olykor az az érzésem, hogy a túlélők alakítják a múltat. Szakaszokra bontani az elmúlt negyed századot legyen a szaktudomány, a történészek feladata és felelőssége. Ezért jött létre a Retörki, azaz a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet, hogy hiteles elemzések, kutatások történjenek. Zavar a koncepciós múltidézés, és továbbra is azt tapasztalom, hogy a „kevesen voltunk, de sokan maradtunk” elv aszerint érvényesül, hogy politikailag melyik jövedelmezőbb. Magam a sors ajándékának tartom, hogy részese lehettem a rendszerváltó politikai aranycsapatnak, a lakiteleki sátor szervezőinek, a Magyar Demokrata Fórum alapítóinak: Bíró Zoltán, Csengey Dénes, Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula, Für Lajos, Joó Rudolf és Kiss Gy. Csaba társaságának. Sokan vitatják és megkérdőjelezik a rendszerváltás vagy rendszerváltozás elnevezést. Ebben határozott véleményem van: megtörtént a rendszerváltozás, de 1990-ben kétharmad híján a folyamat eltorzult. Az idő tájt olykor Weöres Sándor egysoros versével jellemeztem magamban a történéseket: „Vajúdik a sírásó felesége”.

– Személyes életének milyen eseményei vitték a politikába?

– Röviden azzal tudom összegezni a hetvenes-nyolcvanas éveket, hogy viszolyogtam a békés egymás mellett élősködés mindenütt tapasztalható hamis világától. A gyakorlatban próbáltam keresni, szervezni olyan élethelyzeteket, amelyek egyéni vagy közösségi problémákat próbálnak megoldani. Ma is azzal vigasztalom magamat, hogy probléma nincs, csak feladat. Gondolkodásomat meghatározta a családom, nagyszüleim sorsa, Pestről szinte menekültem. Az én igazi szellemi szülőföldem a Tisza menti Lakitelek, ahová véletlenül, de talán sorsszerűen vetődtem. Hogy miért kerültem ideiglenesen a politika világába, azt talán - de ne tűnjön túlzásnak a példa – megvilágítja egy Eötvös József-idézet: „Én is szeretném nyájasabb dalokban Üdvözleni a szép természetet” – mondta az író, és elvállalta az oktatásügyi tárcát.

– Milyen szerepet játszott a Lakitelekhez vezető úton és utána a József Attila Kör?

– A Fiatal Írók József Attila Körének is volt egy „aranycsapata”, névsort nem mondok, mert vétek volna bárkit is kihagyni. 1979-ben szerveztük meg a Fiatal Írók Találkozóját Lakiteleken, s ez úgy formálódott nemzedéki találkozóvá, hogy Illyés Gyula felszólalása, Csoóri Sándor, Bíró Zoltán, Fekete Gyula és mások jelenléte hitelesítette. Ezt követően, 1985-ben a lakiteleki Antológia Est s mindeközben a tilalom és a tűrés határán szervezett Kárpát-medencei és nemzetközi írótalálkozók hozták létre azt a nemzetközösségi erőteret, amely a házunk udvarán, a lakiteleki sátorban 1987. szeptember 27-én került az erősen szűkített nyilvánosság elé.

– Mi történt az írótársakkal?

– A sors arra is kényszerített, hogy írótársak, barátok ravatala mellett álljak, de eltemetni senkit nem tudtam, mert magamban, lelkemben sírt nem áshatok. Élők maradtak, ahogyan azok is élnek bennem, akikkel ritkábban van alkalmam találkozni. Életünk kegyetlen valósága, hogy az ellenfelekkel, ellenségekkel többet foglalkozunk, találkozunk, mint a barátainkkal.

– Milyen nem írni és milyen írni?

– Nekem az írás a végső menedék, egy megoldhatatlan feladat utáni esély. Mert van, amit családapaként és nagyapaként, van, amit pedagógusként, olykor gyógypedagógusként, van, amit a népfőiskolán, és van, amit a közéletben, akár a parlamentben próbálok megoldani. Ha valami nem sikerül, akkor marad a vers, az írás. A drámát pedig élem, immár évtizedek óta, és ebből jegyzetelek. Korábbi és az újabb versek az ünnepi könyvhétre a Kairosz Kiadónál jelennek meg.

– Közben családot alapított. Mi a család szerepe általában, és mi Lezsák Sándor életében?

– Nekem a család szerelem, három gyermek és nyolc unoka. És természetesen a testvéreim, a szűkebb és tágabb rokonság, de ide tartoznak azok a barátok és munkatársak, akiknek életsorsa, jelzései erős hatással vannak a magam életére is. Akik pedig a család válságáról beszélnek, azokat arra is szeretném emlékeztetni, hogy a válság kifejezés állítólag a kínai nyelvben két szóból áll: „veszély és lehetőség”. A veszélytudat nélküli emberközösség balsorsra van ítélve. Azokat a lehetőségeket pedig kihagyni, amelyeket a Kárpát-medencében tapasztalható keresztény megújulás, a helyi és kormányzati erőfeszítések teremtenek, felér egy nemzetgyilkossági kísérlettel. Ha naponta széthulló családok drámáival hipnotizáljuk az országot, akkor ne csodálkozzunk, hogy sok jóakaratú ember egészséges életösztöne, önbizalma elsorvad.

– Mit jelentett a rendszerváltozás az emberek közötti viszonyokban? Átalakultak, maradtak?

– Sűrűn emlegetem II. János Pál pápa klasszikus mondatát: „A kommunizmus bukása még nem igazolás a kapitalizmus gátlástalanságaira.” És ha most a politikusok felelősségére gondol, akkor Németh Lászlót is megpróbálom, ha nem is szó szerint, de gondolataiban idézni: „Fejétől bűzlik a hal, de a fejen nem feltétlenül politikust kell értenünk. Ha a művelt osztálynak csak töredéke tenné tisztességgel a dolgát, és részt venne a nemzet ügyei­nek formálásában, irányításában, akkor a képviselők egy része nemhogy a parlamentből, de még a ferencvárosi sörcsarnokból is kiszorulna.” Ez a két gondolat jellemzi az emberek közötti kapcsolatok jelentős részét, hiszen egy nemzet közösségein keresztül lélegzik, a közösséget, a keresztény értékrendet pedig folyamatosan züllesztik, Ady Endre szavaival élve, a „disznófejű nagyúr” érdekei.

– A vallás valóban csak magánügy?

– Miért? Az ateizmus közügy? Az elmúlt évezredben hányszor, de hányszor jajdult föl a világ egy-egy természeti vagy történelmi katasztrófa borzalmai közepette, ma is hányszor, de hányszor sikoltanak föl a világ minden táján, hogy az Isten miért engedi meg a szörnyűséget, a szenvedést, az iszonyatot. Talán Billy Graham prédikátor lánya beszélt arról, hogy milyen jogon várjuk el Istentől, hogy védelmezzen bennünket, ha mi kiutasítjuk az iskolából, az életünkből, ha azt követeljük, hogy hagyjon minket békén. A népfőiskolai kápolna Lakiteleken Szent István ezeresztendős intelmét közvetíti: „Ha a hit pajzsát tartod, rajtad az üdvösség sisakja is.” Közvetíti az ökumenét is, és azt a gondolatot, hogy erkölcsi megújulás nélkül nincsen jóléti Magyarország.

– Mi a Lakiteleki Népfőiskola szerepe személyes életében és az ország életében?

– Történelmi tapasztalat, hogy népfőiskola akkor és ott szerveződik, amikor egy nép kultúrája, jövője sebezhetővé válik. A Fiatal Írók találkozóján 1979-ben a korszerű nemzeti önismeret jegyében mondtuk el gondolatainkat. Ez száz esztendő múlva is időszerű lesz. A nemzet önbecsülése az egyes emberek önbecsülésén múlik. Ehhez élményforrás kell. A népfőiskola olyan hely, ahol ahhoz teremtünk helyzeteket, hogy a résztvevők megérdemelt sikerélménye belső erőt legyen képes mozgósítani. A népfőiskola a lelki egészség forrásvidéke. Az elmúlt több mint két évtized tapasztalatai alapján gazdagítjuk a Lakitelek Népfőiskola lehetőségeit, és építjük ki a Kárpát-medencei népfőiskolai hálózatot. Ez csapatmunka, s ebben a munkában sűrítjük az elmúlt évszázadok és évtizedek közösséget formáló, erősítő tudását, gyakorlati tapasztalatait.

– Melyek a rendszerváltozás meghatározó évéhez, 1990-hez kötődő meghatározó emlékei?

– A nyolcvanas évek második felében, ahogy a rendszerváltó történések fölgyorsultak, szinte mindennap úgy fohászkodtam, hogy „Istenem, adjál nekem türelmet, de azonnal!” Emlékeimet, naplójegyzeteimet át meg átszövi az a belső feszültség és az a sodró lendület, amely szinte minden órában döntést kényszerített ki belőlem. Ezekből az emlékekből kiemelni csak azt a mérhetetlenül nagy csalódottságot tudom, amikor a második forduló éjszakáján az MDF Bem téri székházában, a díszteremben a győztes mámor örömujjongásából kiszakadva lekullogtam az emeleti irodámba, és az MDF kampányfőnökeként a kampánycsapattal együtt, ez is aranycsapat volt, ültünk némán és keserűen, mert pontosan tudtam, tudtuk, hogy kétharmad híján nem leszünk képesek választási programunkat megvalósítani. Magam is csak később mertem kimondani, hogy a csatát ugyan megnyertük, de a háborút elveszítettük. Történelmi elégtételnek tartom a 2010. évi választási győzelmünket, a kétharmados parlamenti többséget, mert így sikerülhetett olyan nemzeti alaptörvényt, alkotmányt szentesíteni, amelynek meghatározó elemei ott vannak az 1987 szeptemberében megfogalmazott Lakiteleki Nyilatkozatban.

– Helyén érzi magát a mai politikában?

– Az elmúlt negyedszázad minden súlyos megpróbáltatása, történelmi úttévesztése és az európai válság ellenére megmaradt bennem az a remény, hogy van bennünk képesség a rendszerváltó szándékok következetes képviseletére, megvalósítására. Magamat továbbra is politikai emigránsnak tartom, akit kiűztek az MDF-ből, de sikerült megtalálnom a helyemet abban a politikai erőtérben, ahol Bíró Zoltánékkal képviselhetem a lakiteleki sátor szellemiségét, a két világháború közötti korszak nemzeti törekvéseit, népi mozgalmait és az ötvenhatos pesti srácokat. Az elmúlt években sokszor éreztük, hogy visz, sodor bennünket a végzet megállíthatatlanul történelmi szakadékok felé, és nem vagyunk képesek utat változtatni.

– A helyi értékek elszánt védelmezőjeként is közismert.

– Megismétlem: a kétharmados alaptörvényünk, alkotmányunk azt a korszerű nemzetközösséget szervezi, amely úgy illeszkedik Európa más népeihez, hogy értéket, emberi tudást, alkotó erőt egymás javára és nem egymás ellenében tartósít. A nemzeti értékekről, hungarikumokról szóló törvény akkor teljesíti az eredeti szándékot, ha nemcsak az ország, egy megye vagy egy elszakított terület magyar kirakatát rendezzük be, hanem a helyi értékeket, a legkisebb település értékeit, képessé­geit is fölfedezi, bemutatja, átadja, „értékesíti”. A Lakiteleki Népfőiskola Drávaszög-Szlavónia kollégiuma például ezt az értékfeltáró munkát végzi most. Előkészítettük az ungi, ugocsai, máramarosi, beregi és több erdélyi, délvidéki, felvidéki, várvidéki értékfeltáró kollégium munkáját is, amelynek során a következő években több ezer egyetemista, főiskolás diák, valamint helybéliek igényes szakmai háttérmunkával tárják föl az elszakított területek értékeit, mutatják be tehetséges embereit.

– Tudom, hogy vonzódik a lovakhoz. Honnan ez a különös érdeklődés?

– Az ország jövője szempontjából, mind az erkölcsi, mind a gazdasági megújulás miatt nemzetstratégiai kérdésnek tartom a Kincsem Nemzeti Lovasprogram megvalósulását is. Ha jól emlékszem, Móricz Zsigmond fogalmazta: „Lóvá tesz az ember, emberré a ló.” Természet adta adottságunk és lehetőségünk, történelmi küldetésünk tudatában mondom, hogy a hazai lovaskultúra minden területén olyan helyi erőfeszítéseket tapasztalok, amelyek ésszerű egybefogása révén az évek óta tapasztalt kormányzati akarat is ésszerűen kiteljesedhet.

– Sokan gúnyosan nevetnek majd, de nem szégyellem a kérdésem: miért jó magyarnak lenni?

– Három dologról nehezen beszélek: Istenről, hazáról és a szerelemről. Nekem ez a három kifejezés jelenti történelmi hazánkat, a Kárpát-medencét. Ha a Székely himnuszt énekeljük, újra és újra elmondom, hogy amikor ahhoz a sorhoz érünk, „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk”, akkor gondolatban azt is mondanunk kell mindig, hogy ne hagyjuk elveszni az Alföldet, a pannon tájat, a Felvidéket, Kárpátalját, Délvidéket, és azt is mondjuk, hogy nem hagyjuk elveszni a szórványban élő magyar közösségeket, mert ugyanúgy a világörökség részei vagyunk, mint a német, a svéd, a brazil, a kínai vagy éppen az ausztrál bennszülött, aki joggal büszke múltjára, kultúrájára. Nem túlzás a Sajó Sándortól idézett mondat: „Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség.”

Dippold Pál

(Forrás: MagyarHírlap.hu)

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
XIV. Tevékeny Élet Fesztivál
2017. szeptember 13.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Mindszenty-zarándoklat a Városmajorból Máriaremetére

Budapest,
2017. szeptember 16.

XIX. Kiskunfélegyházi Libafesztivál

Kiskunfélegyháza
2017. szeptember 8-19.

III. Magyar Értékek Napja

Budapest, Szent István bazilika előtt
2017. szeptember 9.

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

20070311fidesz.jpg

20070311kdnp.jpg

20070311kisgazda.jpg

20080708Fidelitas.jpg

2008082382_lungo_drom.jpg


Lakitelek Népfőiskola

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Keresztény Élet


Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


© Nemzeti Fórum :: Webmester :: Oldaltérkép